1. rész

A nagy nap

Megérkezés

Első nap mindenki izgul. De én mégis egész máshogy. Én egy másoknak megszokott környezetbe csöppentem, én leszek a felesleges, az "új lány" és én leszek az, akinek a legnehezebb, és egyben a legkönnyebb. Mindez izgulással tölt el.  A szüleim munkaügyben 1 évre elutaznak, így a nagypapám és a nagymamám New York-i lakásába lettem elküldve erre az évre. Én vagyok az, aki "A saját szüleinek sem kell"- persze mikor ezt a gondolatom (vagy inkább meggyőződésem) megosztottam velük, ők "édes" hangnemben közölték, hogy idézem: "Drágám, ez még csak meg se forduljon a fejedben! Mi nagyon szeretünk, de nem akarunk mindenfelé hurcolni téged, hát milyen életed lenne akkor? Na, ugye, hogy nem jó! 1 évről van szó, és bármikor beszélhetünk Skype-on, sőt, a nap bármely percében fel is hívhatsz minket!". Ennyi. Ezt kaptam, meg két puszit az arcomra, majd anyuék felszálltak a gépre, én pedig hazamentem.
Az első 2 napot itthon kell töltenem egyedül. Ma volt az első. Anyu 2 percenként felhív, mert meggyőződése, hogy ez alatt a két nap alatt én házibulit rendezek csomó emberrel és alkohollal, és tönkreteszek mindent. Bár, ezt nem tudom honnan veszi, mert a 9. osztályban nem voltam valami közkedvelt (lefordítva: egyedül maradtam, barátok nélkül, és mindenki utált), szóval azt hiszem, ez lehetetlen, ugyanis nem jönne el senki a bulimra...
Szóval itthon ülök, és a szobámat szuggerálom. A zöld falakat, amik már látták a legrosszabb énemet is, az ajtóval szemben lévő ablakot, ami alatt a fa íróasztalom áll, az asztallapot, ami (most már) üres, a hozzá illő székemet, és bal oldali falhoz tolt ágyamat. A halvány zöld, fehér pöttyös ágytakarót, és a szintén ezzel a színpárosítással rendelkező párnákat, amik már millió könnycseppem itatták fel. Néztem, és megint majdnem elsírtam magam, de abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Letöröltem a szemem, és felvettem a mobilt. Anyu hív-  tájékoztatott a kijelző.
- Szia, Anyu!- köszöntem.
- Drágám, minden oké otthon? Mondd el anyukádnak az ABC-t!- utasít, mire kínosan felnevetek.
- Anya, józan vagyok, nincs senki a házadban, csak én, és most állj le!
- Jaj, nem azért, csak nem tudom hol van a...z betű! Mondd el, kérlek!- próbálkozik tovább, nyájas hangon. Felsóhajtok.
- Az y és a zs között van.
- Köszönöm. Akkor, légy jó, szia!- teszi le, mielőtt még én is leköszönhetnék.
- Szuper- morgok, majd újra megszólal a mobilom.
- Anyu mondtam már, hogy...- kezdem, rá sem nézve a kijelzőre, ekkor azonban valaki egész más szól közbe.
- Kis unokám, hát sikerült elérnem téged! Már 3 másik Lilla Stronge-ot hívtam, és az egyik elég csúnyán beszélt velem, képzeld!- magyarázza a nagyi.
- Szia nagyi! Úgy örülök, hogy hallhatlak!- nevetek fel. Mindig imádtam a nagyit. Kedves, és valamiért (talán, mert New York-ban élnek a nagyapámmal, vagy nem tudom) nagyon modern is. Megért engem, bár azt hiszem még mindig 5 évesnek néz, de a nagyszülők többsége így viszonyul az unokáihoz, szóval engem nem zavar.
- Azért hívlak, mert a géped áttették mára, szóval 5 óra múlva indul is. Kérlek készülj össze most, és rögtön indulj a reptérre, oksi?
- Úristen, ez nagyon hirtelen jött, de rendben, már megyek is.- bólogatok, mintha csak látná, amit csinálok.
- Szia drágám, a reptéren várunk majd a papival, puszi!- köszön el.
- Szia, nagyi!- köszönök én is, és rohanok a csomagjaimért, amik lent várnak.
A reptéren óriási tömeg van, én pedig máris futok a gépre.
Még épp elérem, így sikeresen leülök egy pasi mellé, aki végig egy helyben ül, és a notebookja képernyőjét bámulja. Komótosan előveszem az iPhone-omat, majd a fülhallgatóm is kihalászom a zsebemből, végül pedig elkezdek zenét hallgatni. Lassan csukódik le a szemem.
Az út végén a mellettem ülő férfi ébreszt fel éber álmomból.
- Kisasszony, megérkeztünk!- kocogtatja meg a vállam, majd összeszedem a csomagom.
És kilépek. Az óriási reptér tele van emberrel, de máris meglátom a nagyit, és a papit.