Itt folytatom

Nos, ez most már a 3. (mit csinálok?!) "utolsó bejegyzés"em, de megígérem, hogy ez a legutolsó! Azt szeretném írni, hogy (és ez pedig a 2. ilyen linkem-mit csinálok?!) a végleges blog, amit írok, és tartani fogom ez után, az a http://youaretheperfect.blogspot.hu/
So ez lenne a blog, nézzétek meg, mert MEGÉRI!

34. (és egyben utolsó) fejezet

Már egy ideje nem írtam. Elkezdődött a suli, Caleb és én pedig egy osztályba kerültünk (és egy suliba). Mindenkivel jóban vagyok (fiúkkal, lányokkal vegyesen: hip-hip-hurrá!), de az "elbém" Lily. Ezt ő is jóváhagyta. Lily nagyon rendes, és a fiúk pedig "cukinak" találják. Mi ezen csak nevetni szoktunk. Ma elmentünk vele, meg még néhány osztálytársunkkal fürdeni egy utolsót. Őszi fürdés. Calebnek is lett jó pár megérdemelt (aláírom, tényleg kellett már...) haverja. Szóval minden rendeződött. Mindig is akartam naplót írni, mégis azt hiszem, ez a nyáron írt volt az első, és az utolsó is. Ez erről szólt, volt itt minden, de leginkább Caleb és én. Ennyi csak az, ami számít. Szóval én abbahagyom. Azt hiszem az egyetlen, aki ezt el kell hogy olvassa, az Lily és senki más. A szüleimre is gondoltam, de szerintem apa kiakadna, anyu pedig...hát, ő anyu. Tehát ezeket Lilynek kell tudnia, így legalább többet tud meg rólam.
Ui.: Lily, remélem tetszett.

Hát, olvasóim, vége. Ennyi a blog. Ha van egy szabad délutánotok, vagy csak kíváncsiak vagytok egy lány történetére, hát olvassátok el.
Legyetek jók.

Írói Ui.: Ő itt Lily:

33. fejezet

Sóhajtva nézek magam elé. Egész nap sóhajtoztam. Nemsokára vége van a nyárnak. Mindjárt meg kell venni a gimihez szükséges cuccokat, füzeteket, táskát, tolltartót. Hát, egyszer mindennek vége!- ezzel nyugtatom magam. Nincs mit tenni, ráadásul nagyon izgulok a Calebbel való kapcsolatom miatt. Elvileg ugyan oda jelentkeztünk, de mégis más-más osztályba kerülhetünk, és ez idegességet ébreszt bennem. Mi van, ha egyikünket nem veszik fel? Mi lesz olyankor? Nagyon rossz lenne nélküle. Hát, ezért hívtam fel őt. Hála az égnek, felvette, mint mindig. Mostanában nagyon sokat beszélünk. Azt hiszem, ő is hasonlóan érez, mint én.
- Hé, Karen!- köszönt kedvesen.
- Mi lesz, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, vagy, ha nem veszik fel egyikünket?- kérdezem köszönés nélkül. Igen, mostanában a "köszönés nélkül parázós kérdésekkel bombázás"-ra is rászoktam.
- Hát, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, az nem lesz nagy katasztrófa, szünetekben mindig együtt lehetünk, órákon meg figyelni kell, szóval ezt azt hiszem, túléli a kapcsolatunk.- feleli, némi csönd után pedig rájön, hogy a válaszra várok, így folytatja.
- Ha pedig nem veszik fel egyikünket, akkor sem lesz baj.- jelenti ki, és mintha valami mérgesség is lenne a hangjába szórva.
- Gond van?- kérdezek rá, mire sóhajt.- Sue, vagy talán megbántottalak?- találgatok ijedten.
- Figyelj Karen! Én nem akarom elvenni a fiatalkorod.- szögezi le most már tényleg mérgesen és komolyan.
- Mi?- nem értem, mire akar kilyukadni. Megint sóhajt, majd folytatja.
- A középiskola arra jó, hogy barátokat, és ismerősöket szerezz. Ha csakis velem foglalkozol, akkor neked egyik sem lesz. Ez nem normális. Én a pasid vagyok, és szeretlek, de mégis kell szabadidő. Mindkettőnknek.- válaszol. Végiggondolom amit mond.
- Igazad van.- helyeselek, mire hallatszik, hogy megkönnyebbül.
- Minden nap beszélünk, de neked kellenek barátnők. Nekem pedig néhány srác.- nevet fel.
-Oké, tényleg.- vallom be. Mostanában csak vele voltam, és így visszanézve ez ijesztő.
Végül nevetve tettük le, igazat adva. Örülök, hogy megbeszéltük. Most pedig lemegyek filmet nézni a családdal, mert már nem is tudom, mennyi ideje nem tettem.

32. fejezet

Bocsi a késéssel és jó olvasást!
Ma van Caleb szülinapja!!! Az ebédnél is csak vigyorogtam, de mikor megérkezett (és nevetve végigmért), gyorsan felszaladtam a szobámba, hogy összeszedjem az ajándékát. Végül (kivételesen) egy hosszú csókkal köszöntöttem, amit apa köhögve bár, de nagy nehezen végig bírt várni. Anya persze a távolba meredve nosztalgiázott, meg köszöntötték és megszólalt.
- Ó, érezzétek jól magatokat.- sóhajtozott még mindig visszaemlékezve.
- Rendben van, viszlát!- köszönt el Caleb, én pedig intettem egyet.
Ma egy pizzázóba mentünk el (mert ez ünnepi alkalom, ugye), ahova anyunak volt kuponja. A pincérnő kuncogva ment el miután felvette a rendelést, és vihogva mesélt a többieknek Caleb felé mutogatva. Fortyogva néztem feléjük.
- Mi bajod van?- nézett furán Caleb.
- Azok a lányok.- biccentek továbbra is vadul szuggerálva a "csajokat".
- Nem az számít, mit csinálnak, hanem az, hogy kivel ülök egy asztalnál.- jegyzi meg, mire a szívem megdobban és (mi mást is csinálnék) elvörösödök.
- Hát...hát...ez igaz.- nyökögve válaszolok, rá sem tekintve. Az étlap érdekesebb volt. Hogy ez a mondat mennyire igaz? Semennyire. Khm.
Közben egy másik lány kihozza a pizzákat, és egy szemrebbenés nélkül bátorítón rám mosolyog, majd "véletlenül" leönti a továbbra is pletykálkodó pincérlányokat. Erre azok visongva besétálnak a személyzetnek fenntartott szobába. Elég kedves lány. Úgy döntöttem, hogy őt bírom.
- Rendes lány, nem?- vigyorog rám Caleb. Hát, nem csak én vettem észre a "műsort".
- Az.- jegyzem meg elmosolyodva.
- Na de én is készültem műsorral!- vigyorodtam el, majd épp végszóra kihoztak egy tortát, és elkezdték énekelni a Boldog szülinapot című dalt. Caleb, ahogy láttam elvörösödve bámulta a bevont tömeget, és a pincérnőket, végül pedig felröhögve magához húzott és megcsókolt.
Miután végigénekeltük (naná, hogy beálltam!) a számot, kihozták a pizzákat is, végül pedig eljutottunk a torta feléig. Itt már nem bírtunk többet enni, így becsomagoltattuk a maradékot, és Caleb engedélyével hazavittem (azért mégiscsak az ő tortája...).
A nap jól telt, viszont szomorú voltam, mikor már az ajtó előtt álltunk.
- Még nem is mondtam, hogy boldog szülinapot!- húztam az időt.
- De igen, egyszer mikor megérkeztem, majd kétszer-ha a mondókát beleszámoljuk- az étteremben.- karol át.
- Oké, lehet, hogy már mondtam.- öleltem át.
Mikor már kissé sokáig öleltük egymást, Caleb lassan eltolt, és a szemembe nézett.
- Ez volt a legjobb szülinapom.- jelenti ki.
- Miért?- kérdezem remegve.
- Mert te ott voltál.- mosolyodik el, majd megcsókol és még sokáig állunk így.
Mikor már végképp nem volt más hátra, elköszöntünk, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Várj, az ajándék!- futok utána, mert már majdnem el is megy, és a kezébe adom a csomagot. Kibontja, és úgy látom örül neki, majd már bemegyek én is a házba.
És ez volt Caleb szülinapj
Az ajándékot direkt nem mondtam el, ezt rátok, olvasókra hagyom, mindenki azt gondol, amit akar.

Mindjárt itt a The End...

Sziasztok!
Még nem említettem, hogy a blog hány fejezetes lesz. Készítettem egy vázlatot, és már tuti, hogy a történetnek 34 fejezete lesz. Szóval, ez utána is elérhető, meg minden, de majd egy másik címen folytatom az írást (másik történettel, persze). Természetesen azt a linket is kirakom, ha valakit még érdekelne a további írásom. Szerintem ez teljesen jó mennyiség, ami a fejezeteket illeti, és büszke vagyok a blogra, és nagyon örülök, mennyire sok olvasója van/volt valaha is. Mégis akikre a legjobban büszke vagyok, azok a rendszeres olvasóim. Ők azok, akik mindig megnézték az oldalt, és ezt nagyon köszönöm. Bár, ahányszor már itt köszöngettem (mindent...), már kicsit kínosnak érzem magam, de ezt muszáj.
Legyetek  jók!!!

31. fejezet

Annyi minden történt ez alatt az eltelt idő alatt, hogy azt nem írtam le, milyen szokott lenni egy "normális" napom. Mivel ez az én naplóm, úgy döntöttem, nem kell minden napom leírnom, egy kis lazítás néha nem árt. Szóval ez itt egy nyári  "normális" napom (precízen napirendbe szedve).
7.00-8.00: Ébredés
8.00-9.00: Felöltözés, ritkán zuhanyozás, sminkelés
9.00: Reggeli
9.15-9.30: Rövid TV nézés a szülőkkel
10.00: Szobámban rajzolás, netezés
11.00: Házimunka segítség anyunak
11.30-12.00: Ebéd
12.30-13.00: Dél utáni pihenés, lustulás
15.00-15.30: Unalom (a legtöbbször)
16.00-17.00: Felhívom Calebet, vagy elmegyek hozzá
17.30-18.00: Caleb átjön hozzánk
21.00: Caleb hazamegy
22.00: Lefekszem aludni
Hát, így néz ki egy átlag napom. :)

30. fejezet

Egy fehér szobában ébredek a kórházban. Nagyon sajog a kezem, amin egy összevarrt seb található, meg néhány kék-zöld folt. Előttem a székben ott ül Caleb. Rögtön oda akarok hozzá menni, de mikor ki akarnék kelni az ágyból, felszisszenek.

- Nyugi, még pihenj kicsit.- szól lágyan.

- Én nagyon sajnálom!- szomorkodom.

- Hülye voltam!- nézek rá. Elmosolyodik.

- Nincs semmi gond. A te motoroddal estél el, amúgy sem lett semmi baja.- nevet fel.

- Lehet, hogy még várni kéne a "motor dologgal"...- kezdek bele.

- Rendben.- bólint elismerően.

- Majd megveszem másét mikor lesz jogosítványom.- tervezgetem nevetve.

- Aha. Tehát épp most mondtad, hogy neked nem kell motor, de már azt tervezgeted, mikor veszel egyet?- röhög ki Caleb.

- Hát, tőled nem kérhetem, hogy várj meg az eladással.- nézek rá újra a szemem sarkából.

- Hm...nem most kértél meg?- nevet tovább.

- De. Igen.- vigyorgok.

- Hiszen úgyis tudod, hogy megvárlak.- mondta kedvesen.

- Mindenben?- teszem fel a kérdést. Anyuval már beszéltem erről, és bár még mindehhez nagyon fiatalok vagyunk, mégis kicsúszott a számon.

- Erre is tudod a választ.- nézett mélyen a szemembe.

- Mindenben.- mondja ki szorosan tartva a szemkontaktust. 

- Na jó, ma már hazajöhetsz, mert nem lett komolyabb bajod, tehát készülődj, mert 1-2 óra múlva indulunk.

- Mivel megyünk?- kérdezem félve a választól.

-Autóval.- nyugtat meg.

- Várj! Anyuék tudják, hogy...- kezdem, de félbeszakít.

- Igen. Mindent elmondtam nekik. Míg aludtál megbeszéltem Sueval az egész dolgot.- teszi még hozzá az utolsó mondatot.

- Remek.- hogy fogom otthon ezt kimagyarázni.

Miután hazaértem, és megbeszéltem apával meg anyával az egészet, egyetértettünk abban, hogy ezt az egész "motor" dolgot későbbre halasztjuk. Mivel elfáradtam (bár, mint megtudtam, egész délután a kórházban aludtam) lefeküdtem aludni. Hát, hosszú nap volt ez, az tuti.

29. fejezet

- Hogy mi lesz?- kérdez vissza.

- Nem tudom.- mondja végül.

- Gondolom vissza kell mennem és meg kell beszélnem...anyámmal.- néz furán. Eddig is "anyunak" hívta, de most mégis máshogy volt az anyja.

- Gyere.- húzom az ellenkező irányba.

- Khm. Mi lesz a khm...az autóval?- kérdezem.

- Én megyek vele.- válaszolja.

- És a motorral?- nézek riadtan.

- Ma lesz az első órád. Ma egyedül mész. Ha képes voltál idehozni az autómat, akkor haza tudsz menni a motoroddal.- bólint, nagyon bízva a tervében.

- De hát én nem tudok...Megígérted.- szólaltam meg végül. Erre megállt.

- Jó. Maradj itt, várj meg. Elviszem haza az autót, majd gyalog visszajövök, végül pedig motorral hazaviszlek téged is, majd én is elmegyek haza.- jelenti ki, majd mielőtt még bármit szólni tudnék, már el is ment. Ebben csak az a baj, hogy így volt időm gondolkodni. Végül elkövettem életem egyik nagy meggondolatlanságát. Egyszerűen csak egy hibát kellett elkövetnem. Felszálltam a motorra, majd hazafelé hajtottam. Közepes sebességgel mentem, de ki voltam készülve, és minél hamarabb haza akartam érni. Ez rendben is volt, de jött egy bukkanó az úton. A kormány elfordult, elvesztettem az egyensúlyom és elestem. A motor a fejem mellett száguldott. Nagyon fájt a karom, mikor ránéztem észrevettem, hogy vérzik.

- Karen!- ez volt az utolsó dolog, amit hallottam.