Elég fura volt Willel ilyesmiről beszélni, de mégis jól éreztem magam, és mint kiderült, a játékot lehet frissíteni (én ezt tényleg nem tudtam!), így most csomó új dolog van benne. Összességében, Will nagyon-nagyon rendes, én pedig két nap alatt azt hiszem teljesen belezúgtam. Bár ezt mondanom sem kell, gondolom, hisz Jannie nyelvtan óra előtt azt mondta, abszolút látszik rajtam. Hát, oké. :D
A helyemen ülve beszélgettem barátnőmmel a becsengő percében is.
- Akkor te tuti láttad a Hollywood feliratot!- kapcsolódik a beszélgetéshez Mona, aki eddig csendben meredt maga elé. Nehezen dolgozta fel a James-dolgot. Milyen, mikor valami rossz történik vele? Nem akarom tudni... Na mindegy.
- Mona, ennél többet vártam tőled! Az New York-ban van!- kiált fel a fejét csóválva Jannie.
- Öhm...nem.- mondjuk egyszerre Monával.
- Dehogynem!
- Jannie, nincs igazad!- szól vissza Mona, és nézem ahogy vitázni kezdenek, majd körbenézek az egész osztályon. Nate épp kihúzza a fülhallgatót a füléből, Will lehajtott fejjel pihen (ez valami fiús dolog, vagy miért csinálja?), a többiek (még nem tiszta, kinek, mi a neve...) pedig csak úgy általánosságban kiabálnak.
Egy ideig észre sem veszem, hogy valaki bejön a terembe, és a tanári asztalhoz ül. Mikor meglátom a fiatal, alacsony, göndör hajú tanárnőt, elakadó lélegzettel próbálom lecsendesíteni a többieket.
- Köszönöm...hm. Te új vagy. És a neved...- itt közbe akarok szólni, de megállít.- Ne mondd, én is tudni fogom...Lilla!- kiált fel diadalmasan, és én mosolyogva bólintok.- Rendben Lilla, te ma csak figyelj ide nagyon, és próbáld behozni a lemaradást. Mi az 56. oldalon tartunk, te hol hagytad abba az előző iskoládban?- kérdezi kedvesen, és mellém lép.
- A 67. oldalnál, szóval szerintem megleszek.
- Jó. És, milyen itt, az iskolánkban? Látom már összebarátkoztatok a többiekkel.- cseveg mosolyogva, én pedig csodálkozva figyelem. Jófej tanár.
- Igen, köszönöm, nagyon jó itt.- válaszolok illedelmesen.
- Rendben van.- biccent, majd tovább beszél, szavait ezúttal az egész osztályhoz címezve.- Akkor gyerekek, menjünk tovább...- és kezdődik a második órám az első hivatalos iskolanapomon.
Az óra után arról beszélgetünk, milyen rendes a tanárnő (Mrs. Lopez).
- Elmegyek a büfébe, ki jön?- veti fel az ötletet Nate, akivel eddig még nem volt alkalmam beszélgetni, így én feleszem a kesztyűs kezemet, és mellé lépek.
- Én megyek, ma még amúgy sem ettem semmit a reggelin kívül, és már éhen halok.- magyarázom. A többiek nemleges válasza után Nate-el ketten indulunk el.
- Te mit veszel?- nézek rá, ő pedig elgondolkodik, majd utána válaszol.
- Pizzát.- mosolyodik el már a gondolattól is.
- Van itt négysajtos szalámis?- kérdezem.- Az a kedvencem.
- Nekem is!- vigyorog rám, és bólint.- Van olyan.
- Oké! Vegyünk egy egészet, és akkor el tudjuk felezni.
- Jó!- egyezik bele lelkesen.
A büfé sora nagyon hosszú, de Nate-el jót beszélgettem míg vártunk. Kiderült, hogy hasonló az ízlésünk.
Mikor végre mi kerültünk sorra, megrendelte a pizzát, ami bár hideg volt, de nagyon finom és mivel a többiek is kértek, ezért még jól is jártunk, hogy egy egészet kértünk. Ezzel telt el a szünet.
2013. december 7., szombat
9. fejezet
Sziasztok!
Igen, még "élek", és sajnálom a nagy szünetet, de két óriási hírem is van. Az első, hogy elérte a blog a 4000 oldalmegjelenítést (WOW!!!! Köszönöm, mindenkinek!), a második pedig, hogy mivel most újra "aktív" leszek blog-ügyben, rendelek egy új fejlécet, megváltoztatom a design-t, és...új lesz a blog kinézete.
Most pedig jöjjön a fejezet:
A szünetet csendben töltöttem, a gondolataimban elmerülve nyomkodtam a telefonom, mintha valami nagyon fontos dolgot csinálnék rajta, de igazából csak alig figyelve játszottam rajta, miközben Willt néztem. Jó, ez talán csak egy matek felelés volt, de szégyellném bevallani még magamnak is, hogy mennyivel többet jelentett.
- Nem kéne megköszönnöm?- kérdezem Jannietől, aki azt hiszem most már végérvényesen is tud a dologról. Az arcán látom, hogy magyarázat nélkül is rájött, miről beszélek.
- Na, mégiscsak érzel valamit?- kérdez vissza elvigyorodva, az arcom pedig megint vörös lesz.
- Hát...
- Nem kell kimondanod, mert amúgy is tudtam.- von vállat, én pedig lesütöm a szemem.- Amúgy, szerintem köszönd meg. Nélküle most bukásra állnál matekból.
- Jó.- bólogatok, és visszanézek a telóm kijelzőjére.
- És akkor mire vársz? Menj!- lökdös engem felé, de megrázom a fejem.
- Majd a megfelelő pillanatban.- jelentem ki, és Jannie értetlen tekintetétől elmenekülve bemegyek a terembe. Nyelvtan jön, ami elvileg könnyű, szerintem legalábbis.
Leülök a helyemre, és csendesen előpakolok, majd tovább játszok a telefonomon. A pou-mal játszok éppen, már 49. szintű, és ha már ennyi ideig elvoltam vele, akkor már nem hagyom meghalni!
A rekordomat igyekeztem megdönteni, mikor hallottam, hogy valaki felém lépked. Ránéztem az ismeretlenre, és az első amit megtettem, hogy villámgyorsan kijelzővel lefelé a padra raktam a telefonom. Mi lett volna, ha meglátja, hogy ezzel játszom? Tuti hülyének néz!
- Szia! Láttam, hogy bejöttél a suliba. Minden oké?- kérdezi elmosolyodva Will.
- Ó, igen, minden rendben, csak nagyon hideg volt kint.- válaszolok zavartan.
- Jó.- ül le mellém, és előpakolja a cuccait. Tökéletes pillanatról beszéltem? Most itt van!
- Köszi, hogy segítettél matekon!- mondom ki hadarva, ő pedig lazán vállat von.
- Semmiség.- kacsint rám, én pedig elkapom a tekintetem.
Ekkor az óriási csöndet megszakítja a telefonom. A pou-m szólal meg, én pedig elkerekedett szemmel nézek a fekete hátlapra.
- Ez...neked van pou-d?- kérdezi meg Will.
- Öhm...igen, van.- vallom be, és felkészülök rá, hogy hülyének néz.
- Hányas szintű?- kérdezi és váratlanul ér a kérdése. Miért kérdezi ezt?
- ...49.-es.
- Az enyém 60.- veszi elő a telefonját, mire én szerencsétlenül állok ott továbbra is, míg a szemem elé nem rakja a telefonját. A játék be van kapcsolva, és én magam is megnézhetem.
- Hű!- nyögöm ki, és felnevetek.
Igen, még "élek", és sajnálom a nagy szünetet, de két óriási hírem is van. Az első, hogy elérte a blog a 4000 oldalmegjelenítést (WOW!!!! Köszönöm, mindenkinek!), a második pedig, hogy mivel most újra "aktív" leszek blog-ügyben, rendelek egy új fejlécet, megváltoztatom a design-t, és...új lesz a blog kinézete.
Most pedig jöjjön a fejezet:
A szünetet csendben töltöttem, a gondolataimban elmerülve nyomkodtam a telefonom, mintha valami nagyon fontos dolgot csinálnék rajta, de igazából csak alig figyelve játszottam rajta, miközben Willt néztem. Jó, ez talán csak egy matek felelés volt, de szégyellném bevallani még magamnak is, hogy mennyivel többet jelentett.
- Nem kéne megköszönnöm?- kérdezem Jannietől, aki azt hiszem most már végérvényesen is tud a dologról. Az arcán látom, hogy magyarázat nélkül is rájött, miről beszélek.
- Na, mégiscsak érzel valamit?- kérdez vissza elvigyorodva, az arcom pedig megint vörös lesz.
- Hát...
- Nem kell kimondanod, mert amúgy is tudtam.- von vállat, én pedig lesütöm a szemem.- Amúgy, szerintem köszönd meg. Nélküle most bukásra állnál matekból.
- Jó.- bólogatok, és visszanézek a telóm kijelzőjére.
- És akkor mire vársz? Menj!- lökdös engem felé, de megrázom a fejem.
- Majd a megfelelő pillanatban.- jelentem ki, és Jannie értetlen tekintetétől elmenekülve bemegyek a terembe. Nyelvtan jön, ami elvileg könnyű, szerintem legalábbis.
Leülök a helyemre, és csendesen előpakolok, majd tovább játszok a telefonomon. A pou-mal játszok éppen, már 49. szintű, és ha már ennyi ideig elvoltam vele, akkor már nem hagyom meghalni!
A rekordomat igyekeztem megdönteni, mikor hallottam, hogy valaki felém lépked. Ránéztem az ismeretlenre, és az első amit megtettem, hogy villámgyorsan kijelzővel lefelé a padra raktam a telefonom. Mi lett volna, ha meglátja, hogy ezzel játszom? Tuti hülyének néz!
- Szia! Láttam, hogy bejöttél a suliba. Minden oké?- kérdezi elmosolyodva Will.
- Ó, igen, minden rendben, csak nagyon hideg volt kint.- válaszolok zavartan.
- Jó.- ül le mellém, és előpakolja a cuccait. Tökéletes pillanatról beszéltem? Most itt van!
- Köszi, hogy segítettél matekon!- mondom ki hadarva, ő pedig lazán vállat von.
- Semmiség.- kacsint rám, én pedig elkapom a tekintetem.
Ekkor az óriási csöndet megszakítja a telefonom. A pou-m szólal meg, én pedig elkerekedett szemmel nézek a fekete hátlapra.
- Ez...neked van pou-d?- kérdezi meg Will.
- Öhm...igen, van.- vallom be, és felkészülök rá, hogy hülyének néz.
- Hányas szintű?- kérdezi és váratlanul ér a kérdése. Miért kérdezi ezt?
- ...49.-es.
- Az enyém 60.- veszi elő a telefonját, mire én szerencsétlenül állok ott továbbra is, míg a szemem elé nem rakja a telefonját. A játék be van kapcsolva, és én magam is megnézhetem.
- Hű!- nyögöm ki, és felnevetek.
2013. október 31., csütörtök
8. fejezet
A tanárunk hangos csattanással ledobja a naplót a tanári asztalra, mire az kinyílik. Hamiskás mosollyal az arcán belepillant, majd felnéz. Egy pisszenés sem hallatszik, szinte meg sem mozdul senki.
- Mona Stromgwell- a legtöbben fellélegeznek- és Lilla Stronge kijön, a többi kinyitja a könyvet, és a 48. oldal alapján vázlatot ír. Aki nem készül el, annak egyes!- jelenti ki, mire a könyvek egyszerre nyílnak ki, és mindenki sebesen elkezdi olvasni az anyagot.- meredten nézek a tanárra. Én? Felelek? A félév második napján? Újként? Matekból? A matek nem az erősségem, ráadásul mi egész mást tanultunk...azt hiszem.
Minden esetre a tanár kezdte elveszíteni a türelmét, így kivánszorogtam a táblához, és Monára néztem. Próbáltam jelezni neki, de nem figyelt rám, így beletörődtem a sorsomba.
Aztán elámulva meredtem előre, mert Mona elkezdte mondani az anyagot. De...nagyon jól. Konkrétan előrehaladt, példákat írt fel, feladatokat oldott meg, majd mikor végzett meg sem várva a tanár reakcióját, leült a helyére.
- Jeles, Mona, bár ezt mondanom sem kell, hisz tőled ez várható volt.- jelenti ki, majd beírja a jegyet és hozzám fordul.
- Te új vagy, igaz?- kérdezi rám sem nézve a tanár.
- Igen.- válaszolok, és a remény szikrája feléled bennem. Talán még megszán, és visszaküld a helyemre!
- Jó, kezdd!- utasít, mire én csalódottan továbbra is hallgatok. Körbenézek az osztályon. Mindenki ír, olvas, másol és dolgozik, és amúgy sem mer súgni.- Na, mire vár, Miss Stronge?- mordul rám felnézve, de én továbbra is csak nézek magam elé. Még az sem jut eszembe, amit a régi sulimban tanultunk. Aztán egyszer csak meghallok egy értelmes mondatot magam mögül. Elmondom. És a következő, majd még egy, és végül így megy ez az anyag végéig, mikor is a "vége" szó súgásának hallatán megállok, és a tanárra nézek, aki semmit nem vett észre.
- Rendben, leülhet, jeles, bár Mona sokkal több információval szolgált.- bólint, én pedig levágom magam a székemre és kalimpáló szívvel meredek az ellenőrzőmre. Mert ezt a hangot én két nap alatt száz közül is megismerném.
Will.
Kicsengőig csak ezen gondolkodtam- vagy inkább virultam-így a csengetést észre sem vettem, míg Jennie nem szólt.
- Lilla, kicsengettek!- majd kezét elhúzta a szemem előtt, én pedig a felelésem óta először pislogtam.- Valami baj van?- kérdezi aggódva, de megnyugtatom, és együtt indulunk ki a teremből az udvarra, ahol nagyon hideg van.
- Hé, Will súgott neked...- hozza szóba finoman megközelítve a témát Jannie, mire én elvörösödök, és ő pedig akaratlanul is "tudtam" arckifejezéssel fagyoskodik tovább mellettem.
- Csak melegem van!- magyarázkodom, ő pedig összehúzott szemöldökkel mered rám. Jó, ez hülyeség volt, ugyanis majdhogynem esős idő uralkodott, és senkinek nem volt melege...rajtam kívül.
- Ööö...értem.- mondja furán válaszul, én pedig elhatározom, hogy mostantól 5 percig inkább nem szólalok meg.
- Mona Stromgwell- a legtöbben fellélegeznek- és Lilla Stronge kijön, a többi kinyitja a könyvet, és a 48. oldal alapján vázlatot ír. Aki nem készül el, annak egyes!- jelenti ki, mire a könyvek egyszerre nyílnak ki, és mindenki sebesen elkezdi olvasni az anyagot.- meredten nézek a tanárra. Én? Felelek? A félév második napján? Újként? Matekból? A matek nem az erősségem, ráadásul mi egész mást tanultunk...azt hiszem.
Minden esetre a tanár kezdte elveszíteni a türelmét, így kivánszorogtam a táblához, és Monára néztem. Próbáltam jelezni neki, de nem figyelt rám, így beletörődtem a sorsomba.
Aztán elámulva meredtem előre, mert Mona elkezdte mondani az anyagot. De...nagyon jól. Konkrétan előrehaladt, példákat írt fel, feladatokat oldott meg, majd mikor végzett meg sem várva a tanár reakcióját, leült a helyére.
- Jeles, Mona, bár ezt mondanom sem kell, hisz tőled ez várható volt.- jelenti ki, majd beírja a jegyet és hozzám fordul.
- Te új vagy, igaz?- kérdezi rám sem nézve a tanár.
- Igen.- válaszolok, és a remény szikrája feléled bennem. Talán még megszán, és visszaküld a helyemre!
- Jó, kezdd!- utasít, mire én csalódottan továbbra is hallgatok. Körbenézek az osztályon. Mindenki ír, olvas, másol és dolgozik, és amúgy sem mer súgni.- Na, mire vár, Miss Stronge?- mordul rám felnézve, de én továbbra is csak nézek magam elé. Még az sem jut eszembe, amit a régi sulimban tanultunk. Aztán egyszer csak meghallok egy értelmes mondatot magam mögül. Elmondom. És a következő, majd még egy, és végül így megy ez az anyag végéig, mikor is a "vége" szó súgásának hallatán megállok, és a tanárra nézek, aki semmit nem vett észre.
- Rendben, leülhet, jeles, bár Mona sokkal több információval szolgált.- bólint, én pedig levágom magam a székemre és kalimpáló szívvel meredek az ellenőrzőmre. Mert ezt a hangot én két nap alatt száz közül is megismerném.
Will.
Kicsengőig csak ezen gondolkodtam- vagy inkább virultam-így a csengetést észre sem vettem, míg Jennie nem szólt.
- Lilla, kicsengettek!- majd kezét elhúzta a szemem előtt, én pedig a felelésem óta először pislogtam.- Valami baj van?- kérdezi aggódva, de megnyugtatom, és együtt indulunk ki a teremből az udvarra, ahol nagyon hideg van.
- Hé, Will súgott neked...- hozza szóba finoman megközelítve a témát Jannie, mire én elvörösödök, és ő pedig akaratlanul is "tudtam" arckifejezéssel fagyoskodik tovább mellettem.
- Csak melegem van!- magyarázkodom, ő pedig összehúzott szemöldökkel mered rám. Jó, ez hülyeség volt, ugyanis majdhogynem esős idő uralkodott, és senkinek nem volt melege...rajtam kívül.
- Ööö...értem.- mondja furán válaszul, én pedig elhatározom, hogy mostantól 5 percig inkább nem szólalok meg.
2013. október 22., kedd
7. fejezet
Minden embert próbálok megkerülni, de egy idő után észrevettem, hogy így nem jutok előrébb semmit, így nekiálltam sűrű bocsánatkérések közepest előrenyomakodni.
- Itt mindig ilyen a folyosó?! Mint egy színpad előtt állni a koncerten!- kérdezem Jannietől hátrasandítva. Válaszul felvihog. Öhm, ezt igennek veszem és végre egy lépés távolságra kerülök Jamestől, így azonnal beszélni kezdek.
- Szia!- köszönök oda felvéve a "kedves-vagyok-és-aranyos" mosolyom. A fiú felém fordul és kérdőn rám néz.- Azért akarok veled beszélni, mert van ott egy lány,- mutatok Monára- és tök jó lenne, ha mondjuk...nem is tudom...beszélgetnétek, mert nagyon aranyos, és biztos jól kijönnétek egymással, és tuti neked is tetszik ő és...- magyarázkodom, miközben Jannie meggyőzően bólogat mögöttem.
- Nem értettem, mondd el újra, kérlek!- mondja James, én pedig kínosan felröhögök. Ez egy iskola, hogy lehet itt ekkora hangzavar?! Mindegy, Monáért megtettem (mert mégiscsak ő is új barátaim egyike!!!).
Jannie segítségével félrehúztam a srácot, de mivel minden tele volt, ezért pechemre sikerült a női mosdóban kikötnünk. Ez legalább üres volt, így újra elmondtam a szövegem, és ezúttal érthető volt.
- Oké.- válaszol a srác legnagyobb meglepetésünkre, így mi Jannievel visongva ünnepeltük a sikerünket, James pedig röhögve bámult minket.
- Akkor, én most beszélek vele.- mosolyodik el, és távozik a (lány) WC-ből.
A matekterem felé sétálva Jannie épp azt ecsetelte, hogy mennyire utálja ezt az órát, mikor Mona mellénk lépett. A feje égővörös volt, és kizárólag a földet nézte járás közben.
- Hogy ment?- kérdezem izgatottan.
- Ment.- jelenti ki szűkszavúan, és nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz történt-e vele.
- De HOGY ment?- hangsúlyozom ki a szót.
- Jól.- nyögi ki felnézve és felnevet.
- Hurrá!!!- kiáltok fel boldogan.
- Na és, elmentek randizni, vagy, már jártok, mi történt?!- kérdezősködik Jannie, én pedig vigyorogva nézem Monát, aki látszólag nem igazán szerette, hogy kérdezősködünk.
- Randi holnap délután.- jelentette ki, és ekkor a fiúk mellénk léptek.
- Mona randizik? Juuuj!- kezdik égetni szinkronban, mire Mona csak beteszi a fülhallgatóját, és unott arckifejezéssel bámulva maga elé sétál tovább, mit sem reagálva a továbbra is beszélő fiúkra. Az mondjuk nem zavarta, hogy még két perc és becsengő, de sejtettem, hogy az óra alatt sem zavartatná magát.
A terem felé sétálva végignéztem a két fiún. Nate ezúttal bársony pulcsit és kordnadrágot viselt, Will pedig kapucnis pulcsit vett fel farmerral. Elolvadtam, és mindezt az sem könnyítette, hogy találkozott a tekintetünk, és rám mosolygott. Khm. Talán elkaptam a tekintetem. És talán nekimentem a falnak, mert nem figyeltem, hol van a termünk ajtaja. Khm.
A tanár villámgyorsan bejött, és becsapta maga mögött az ajtót, mi pedig összerezzenve figyeltük őt.
Középkorú férfi, aki nem tűnik elsőre a legkedvesebbnek. Inkább a "legkegyetlenebb" jelzőt kapta tőlem. Huff!
- Itt mindig ilyen a folyosó?! Mint egy színpad előtt állni a koncerten!- kérdezem Jannietől hátrasandítva. Válaszul felvihog. Öhm, ezt igennek veszem és végre egy lépés távolságra kerülök Jamestől, így azonnal beszélni kezdek.
- Szia!- köszönök oda felvéve a "kedves-vagyok-és-aranyos" mosolyom. A fiú felém fordul és kérdőn rám néz.- Azért akarok veled beszélni, mert van ott egy lány,- mutatok Monára- és tök jó lenne, ha mondjuk...nem is tudom...beszélgetnétek, mert nagyon aranyos, és biztos jól kijönnétek egymással, és tuti neked is tetszik ő és...- magyarázkodom, miközben Jannie meggyőzően bólogat mögöttem.
- Nem értettem, mondd el újra, kérlek!- mondja James, én pedig kínosan felröhögök. Ez egy iskola, hogy lehet itt ekkora hangzavar?! Mindegy, Monáért megtettem (mert mégiscsak ő is új barátaim egyike!!!).
Jannie segítségével félrehúztam a srácot, de mivel minden tele volt, ezért pechemre sikerült a női mosdóban kikötnünk. Ez legalább üres volt, így újra elmondtam a szövegem, és ezúttal érthető volt.
- Oké.- válaszol a srác legnagyobb meglepetésünkre, így mi Jannievel visongva ünnepeltük a sikerünket, James pedig röhögve bámult minket.
- Akkor, én most beszélek vele.- mosolyodik el, és távozik a (lány) WC-ből.
A matekterem felé sétálva Jannie épp azt ecsetelte, hogy mennyire utálja ezt az órát, mikor Mona mellénk lépett. A feje égővörös volt, és kizárólag a földet nézte járás közben.
- Hogy ment?- kérdezem izgatottan.
- Ment.- jelenti ki szűkszavúan, és nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz történt-e vele.
- De HOGY ment?- hangsúlyozom ki a szót.
- Jól.- nyögi ki felnézve és felnevet.
- Hurrá!!!- kiáltok fel boldogan.
- Na és, elmentek randizni, vagy, már jártok, mi történt?!- kérdezősködik Jannie, én pedig vigyorogva nézem Monát, aki látszólag nem igazán szerette, hogy kérdezősködünk.
- Randi holnap délután.- jelentette ki, és ekkor a fiúk mellénk léptek.
- Mona randizik? Juuuj!- kezdik égetni szinkronban, mire Mona csak beteszi a fülhallgatóját, és unott arckifejezéssel bámulva maga elé sétál tovább, mit sem reagálva a továbbra is beszélő fiúkra. Az mondjuk nem zavarta, hogy még két perc és becsengő, de sejtettem, hogy az óra alatt sem zavartatná magát.
A terem felé sétálva végignéztem a két fiún. Nate ezúttal bársony pulcsit és kordnadrágot viselt, Will pedig kapucnis pulcsit vett fel farmerral. Elolvadtam, és mindezt az sem könnyítette, hogy találkozott a tekintetünk, és rám mosolygott. Khm. Talán elkaptam a tekintetem. És talán nekimentem a falnak, mert nem figyeltem, hol van a termünk ajtaja. Khm.
A tanár villámgyorsan bejött, és becsapta maga mögött az ajtót, mi pedig összerezzenve figyeltük őt.
Középkorú férfi, aki nem tűnik elsőre a legkedvesebbnek. Inkább a "legkegyetlenebb" jelzőt kapta tőlem. Huff!
2013. október 11., péntek
6. rész
Emelt szint?! Én...megijedtem. Tudom, nagyon gyerekes, hogy ennyi győzködés, és pozitív visszajelzés után is beijedek egy ének órától, de mit lehet tenni? Nos, én például utánanéztem a neten.
- Nem is tűnik olyan nehéznek!- motyogom magamnak.- Talán fel sem szólítanak majd, talán csak elméleti dolgok lesznek!- na, meg azt ahogy én elképzeltem!
Reggel, a tegnap esti görcsölés után álmosan ébredtem, de azért volt egy fénypontja a napomnak: ma is találkozhattam Willel. Ez már pozitívum volt.
Felvettem egy kardigánt, és egy farmert, majd lazán összegumiztam a hajam. Kint szállingózott a hó, így a dzsekim is felkaptam, és nekiindultam a napnak. A reggelim az asztalon várt, a mama pedig mosolyogva köszöntött.
- Második nap!- kiáltja. Haja elegáns kontyba van kötve, és márkás ruhákat vett fel. Csillogó arany kiegészítőit is felvette: fülbevalók, karkötők mindkét kezén, aranylánc nyakában. Mind ugyanazzal az arany virággal díszített.
- Igen!- helyeselek, miközben leülök, és gyorsan megeszem a tükörtojást, ami előttem van.- Délután jövök!- köszönök el, majd zsebre vágom az ebédpénzem.
Az utca már félig-meddig fehér volt, mikor kiértem. Elgondolkodtam az ötleten, miszerint "mi lenne, ha elszöknék Mexikóba, és soha nem jönnék vissza?", de mivel nem tudtam magam meggyőzni ennek az értelmes ötletnek a valószínűségéről, így inkább csak elkezdtem sétálni a suli felé. A hajam (amit makacs módon soha nem tűrök be a sapkába/kabátba) kezdett elázni, a dzsekimen pedig fehér hópelyhek folytak szét.
A suliba beérve elindultam matekra, mikor a folyosón egy kar kinyúlt elém, és berántott egy eldugott sarokba. Legnagyobb meglepetésemre Monával találtam magam szembe.
- Ööö...szia!- mosolygok rá, igyekezve letörölni a képemről a furcsa nézést.
- Helló.- biccent fagyosan, és tovább csinálja azt, amit eddig: unott arccal maga elé nézve áll.
- És, mit keresünk itt??- sürgetem egy kicsit, mivel látszólag nem akarja elmondani, miért húzott ide.
- James.- biccent egy tőlünk messzebb álló fiú felé. Fekete farmert, és sötétkék kötött pulcsit visel. Szemüvege kicsit lecsúszva pihent orrán, és mosolyogva beszélget az előtte álló (számomra ismeretlen) fiúval. Kétségkívül helyes. És ahogy láttam, ezt Mona is felfedezte.
- Ó!- esett le a dolog.- Kedvesnek tűnik!- nézek vissza Monára, aki elég furán festett vörös fejjel, mivel egyébként hófehér.
- Igen, de nem merek hozzászólni.- szegezi tekintetét a földre.
- Akkor...akarod, hogy én beszéljek vele?- kérdezem furán.
- Jó lenne!
- Hát jó.- bólintok, majd elindulok James felé. A folyosón egyébként óriási a tömeg, mert itt rendszerint mindenki csengetésig beszélget, és utána megy be a terembe.
- Lilla, szia!- üdvözöl hirtelen visongva Jannie, én pedig kizökkenve a gondolkodásból, riadtan nézek rá.
- Ó, szia!- eléggé megijesztett, így fellélegezve néztem végig rajta. Színes póló, és vékony, kék nadrág van rajta.
- Mit csinálunk?- kérdezi vigyorogva.
- Elmondom Jamesnek, hogy Monának tetszik.- magyarázom újra megindulva felé.
- Úúú! Én is jövök!- jelenti ki Jannie, így már ketten lépkedünk a hangzavarban James felé, aki továbbra is beszélget.
- Nem is tűnik olyan nehéznek!- motyogom magamnak.- Talán fel sem szólítanak majd, talán csak elméleti dolgok lesznek!- na, meg azt ahogy én elképzeltem!
Reggel, a tegnap esti görcsölés után álmosan ébredtem, de azért volt egy fénypontja a napomnak: ma is találkozhattam Willel. Ez már pozitívum volt.
Felvettem egy kardigánt, és egy farmert, majd lazán összegumiztam a hajam. Kint szállingózott a hó, így a dzsekim is felkaptam, és nekiindultam a napnak. A reggelim az asztalon várt, a mama pedig mosolyogva köszöntött.
- Második nap!- kiáltja. Haja elegáns kontyba van kötve, és márkás ruhákat vett fel. Csillogó arany kiegészítőit is felvette: fülbevalók, karkötők mindkét kezén, aranylánc nyakában. Mind ugyanazzal az arany virággal díszített.
- Igen!- helyeselek, miközben leülök, és gyorsan megeszem a tükörtojást, ami előttem van.- Délután jövök!- köszönök el, majd zsebre vágom az ebédpénzem.
Az utca már félig-meddig fehér volt, mikor kiértem. Elgondolkodtam az ötleten, miszerint "mi lenne, ha elszöknék Mexikóba, és soha nem jönnék vissza?", de mivel nem tudtam magam meggyőzni ennek az értelmes ötletnek a valószínűségéről, így inkább csak elkezdtem sétálni a suli felé. A hajam (amit makacs módon soha nem tűrök be a sapkába/kabátba) kezdett elázni, a dzsekimen pedig fehér hópelyhek folytak szét.
A suliba beérve elindultam matekra, mikor a folyosón egy kar kinyúlt elém, és berántott egy eldugott sarokba. Legnagyobb meglepetésemre Monával találtam magam szembe.
- Ööö...szia!- mosolygok rá, igyekezve letörölni a képemről a furcsa nézést.
- Helló.- biccent fagyosan, és tovább csinálja azt, amit eddig: unott arccal maga elé nézve áll.
- És, mit keresünk itt??- sürgetem egy kicsit, mivel látszólag nem akarja elmondani, miért húzott ide.
- James.- biccent egy tőlünk messzebb álló fiú felé. Fekete farmert, és sötétkék kötött pulcsit visel. Szemüvege kicsit lecsúszva pihent orrán, és mosolyogva beszélget az előtte álló (számomra ismeretlen) fiúval. Kétségkívül helyes. És ahogy láttam, ezt Mona is felfedezte.
- Ó!- esett le a dolog.- Kedvesnek tűnik!- nézek vissza Monára, aki elég furán festett vörös fejjel, mivel egyébként hófehér.
- Igen, de nem merek hozzászólni.- szegezi tekintetét a földre.
- Akkor...akarod, hogy én beszéljek vele?- kérdezem furán.
- Jó lenne!
- Hát jó.- bólintok, majd elindulok James felé. A folyosón egyébként óriási a tömeg, mert itt rendszerint mindenki csengetésig beszélget, és utána megy be a terembe.
- Lilla, szia!- üdvözöl hirtelen visongva Jannie, én pedig kizökkenve a gondolkodásból, riadtan nézek rá.
- Ó, szia!- eléggé megijesztett, így fellélegezve néztem végig rajta. Színes póló, és vékony, kék nadrág van rajta.
- Mit csinálunk?- kérdezi vigyorogva.
- Elmondom Jamesnek, hogy Monának tetszik.- magyarázom újra megindulva felé.
- Úúú! Én is jövök!- jelenti ki Jannie, így már ketten lépkedünk a hangzavarban James felé, aki továbbra is beszélget.
2013. szeptember 21., szombat
5. rész
Sziasztok!
Nem szokásom, de a mai bejegyzést nem csak úgy "olvasóknak" írom, hanem néhány ismerősömnek is. Szóval: M.K.: Igen, én írom a blogot. B.: Meghoztam az új részt, remélem örülsz!
- Milyen napod volt, Lilla?- kérdezi a nagyi rögtön, amint belépek az ajtón.
- Jó.- zárom rövidre a mondandóm, és megkönnyebbült sóhajjal rakom le a dögnehéz táskámat.- Énekeltem, megtapsoltak, és felsegítettek a földről.
- Hűha, hát ez...szuper.- bólint rá a nagymamám, aki láthatóan megzavarodott az általam felsorolt események hallatán.
- Igen. Felmegyek a szobámba, oké?
- Rendben menj csak.- mosolyog, majd újra összehúzza a szemöldökét.- Felsegítették a földről?- morogja magának.
A szobámban a gép elé ültem, és a közösségi oldalam kezdtem nézni. Két jelölés. Remegve kattintottam rá az elsőre. Jannie. Nem nyert. A második gombra először rá sem akartam menni, de annyira érdekelt, hogy végül minden mindegy alapon rámentem. Nyertem. Will neve ott lebegett, és mostantól ismerősök voltunk. A kedvem azonnal maximálisra váltott, és természetesen megnéztem a profilját. Nos, ekkor tátott szájjal meredtem a képernyőre. Mindenféle szív, puszi, és más feliratok ezreire találtam rá. Sejtettem, hogy menő, meg minden, de ennyire?! Ekkor elégeltem meg az internetet, és rögtön le is csuktam a gépem tetejét. Ez nem az én dolgom! Egy napja ismerem, akkor meg miért zavar engem mindez ennyire? Főleg, hogy az egy nap alatt semmi nem történt. És, annak a sok lánynak joga van üzenni Willnek! Khm. Akkor is bánt! Kedvetlenül eldőlök az ágyamon, és a plafont kezdem bámulni, majd eszembe jut, hogy még a házim sem írtam meg és semmit nem készültem, így előpakolok a táskámból és megnézem az órarendet, abban a reményben, hogy ez talán eltereli a figyelmem Willről. Matek. Fujj! Nyelv. Nem akarom. Tesi. NEEE!!! Dráma. Na végre, ez már tetszik! Rajz. Menni fog. Nyelv. Muszáj ennyi nyelv órának lennie?! És az órarendem végén megakad a szemem egy órán, ami miatt a gyomrom görcsbe rándul. Emelt szintű ének. Uram isten!...
Nem szokásom, de a mai bejegyzést nem csak úgy "olvasóknak" írom, hanem néhány ismerősömnek is. Szóval: M.K.: Igen, én írom a blogot. B.: Meghoztam az új részt, remélem örülsz!
- Milyen napod volt, Lilla?- kérdezi a nagyi rögtön, amint belépek az ajtón.
- Jó.- zárom rövidre a mondandóm, és megkönnyebbült sóhajjal rakom le a dögnehéz táskámat.- Énekeltem, megtapsoltak, és felsegítettek a földről.
- Hűha, hát ez...szuper.- bólint rá a nagymamám, aki láthatóan megzavarodott az általam felsorolt események hallatán.
- Igen. Felmegyek a szobámba, oké?
- Rendben menj csak.- mosolyog, majd újra összehúzza a szemöldökét.- Felsegítették a földről?- morogja magának.
A szobámban a gép elé ültem, és a közösségi oldalam kezdtem nézni. Két jelölés. Remegve kattintottam rá az elsőre. Jannie. Nem nyert. A második gombra először rá sem akartam menni, de annyira érdekelt, hogy végül minden mindegy alapon rámentem. Nyertem. Will neve ott lebegett, és mostantól ismerősök voltunk. A kedvem azonnal maximálisra váltott, és természetesen megnéztem a profilját. Nos, ekkor tátott szájjal meredtem a képernyőre. Mindenféle szív, puszi, és más feliratok ezreire találtam rá. Sejtettem, hogy menő, meg minden, de ennyire?! Ekkor elégeltem meg az internetet, és rögtön le is csuktam a gépem tetejét. Ez nem az én dolgom! Egy napja ismerem, akkor meg miért zavar engem mindez ennyire? Főleg, hogy az egy nap alatt semmi nem történt. És, annak a sok lánynak joga van üzenni Willnek! Khm. Akkor is bánt! Kedvetlenül eldőlök az ágyamon, és a plafont kezdem bámulni, majd eszembe jut, hogy még a házim sem írtam meg és semmit nem készültem, így előpakolok a táskámból és megnézem az órarendet, abban a reményben, hogy ez talán eltereli a figyelmem Willről. Matek. Fujj! Nyelv. Nem akarom. Tesi. NEEE!!! Dráma. Na végre, ez már tetszik! Rajz. Menni fog. Nyelv. Muszáj ennyi nyelv órának lennie?! És az órarendem végén megakad a szemem egy órán, ami miatt a gyomrom görcsbe rándul. Emelt szintű ének. Uram isten!...
2013. augusztus 19., hétfő
4. rész
Sziasztok!
Először is, úgy döntöttem, hogy cím (és alcím) csak az első 3 részhez van. Másodszor pedig, ha elolvastad a részt, kérlek alul megjegyzéseben jelezd a véleményed, mert nem tudom, hogy elég hosszúak-e a fejezetek, tetszik-e a történet, és mit gondoltok róla? Harmadszor pedig sok helyen van zenelejátszó a lap tetején, ha ti is akartok ilyet, akkor írjatok.
És jöjjön a következő rész, jó olvasást!
- Sziasztok!- köszönök elvörösödve, elég szégyenlősen. Válasz sehol. Még nincs itt az ofő, szóval kérdőn nézek körbe, hogy hol van üres pad. 4 sor van, mint egy előadóteremben, és 9 oszlop. Az egész előtt színpad található, rajta a tanári asztal, és mögötte nagy tábla. Kevesen vagyunk az osztályban, így sok az üres hely. Épp leülni készülök, mikor az egyik társaság tagja felém siet. Vörös haja van, és édes tekintete. Elég dekoratívnak tűnik, színes háromnegyedes ujjú pulcsi, és farmer van rajta. Mindene drága, és divatos, kiegészítőiről nem is beszélve.
- Szia! A nevem Jane, de mindenki csak Jannienek hív, bár hívhatsz Janenek is, ha úgy tetszik, de én a Jannie-t jobban szeretem. Biztos te vagy az új lány!- fecseg mosolyogva, kedvesen.
- Szia Jannie! Az én nevem Lilla, és igen, ma vagyok itt először.- mosolygok rá. Nagyon kedves, bár kicsit butus.
- Honnan jöttél?- néz rám csillogó szemekkel.
- Los Angelesből.
- Hű, az szuper hely! Ott biztos most is tök jó meleg van!- néz vágyakozva rám.
- Igen, tényleg.- bólintok.
- Figyu, gyere, ülj oda hozzánk!- mondja, majd karon fog, és mielőtt még válaszolni tudnék odahúz az egyik csoporthoz.
- Skacok, figyu, ő Lilla az új lány!- mutat be lelkesen, mire hárman felém fordulnak, és végignéznek rajtam.
- Lilla, ő Nate,- mutat egy barna bőrű fiúra, akinek a fülhallgatója a nyakán pihen. Bő fazonú nadrág, és póló van rajta.- ő Mona,- ezúttal egy kifehérített, kivasalt rövid hajú lány felé biccent, akinek csak úgy világít a jeges kék szeme. Fehér buggyos szoknyát, és fekete kapucnis pulcsit visel, millió gyűrűvel az ujjain. Emós!- ő pedig Will.- folytatja, miközben egy rám mosolygó, rendkívül aranyos fiúnak mutat be. Azonnal vörös leszek, és a szívem a torkomban kezd dobogni, a hasam pedig liftezik. A fiún (azaz Willen) szintén márkás póló, és farmer van. Félve nézek rá. Még mindig mosolyog. Biztos azon, milyen szerencsétlen vagyok.
- Sziaaaaa....- abban a pillanatban, hogy kimondanám a szót, a táskám megint elhúz, és már összeszorított szemmel készen állok az esésre, meg a szégyenkezésre, mikor kinyitom a szemem, és valaki megfogja a kezem. Will áll előttem, kérdőn néz rám.
- Jól vagy?
- Igen, csak nagyon nehéz a táskám...- magyarázkodok, mire egy rántással felhúz. Khm. Erő. Lenne mi tanulnom róla.
- Mit hoztál te ebbe?- kérdezi értetlenül.
- Hát, mivel nem tudtam, milyen óráink lesznek, ezért inkább elhoztam mindent.- jelentem ki vörös fejjel.
- Lilla...ma van a félév első napja. Ma négy osztályfőnöki óránk van.- jelenti ki Jannie vállon veregetve.
- Ó. Óóó. Igen...- mondom felnevetve, és nem sokkal később velem nevetnek. Egy pillanattal később bejön a tanár, és leül. Kopasz, fiatal férfi, elég rendesnek látszik. A terem oldalán megszólal az iskolarádió, és az igazgató kezd beszélni mindenről. Jó, hogy újra itt vagyunk, ebben a félévben is hozzuk a legjobb formánkat, jó tanulást mindenkinek...stb. A végénél az ofő feláll, és ő is beszélni kezd.
- Sziasztok! Szóval, még egy közös félévet tudhatunk magunk mögött, és remélem mindenki jól érezte magát az ehhez tartozó szünet alatt. Ma csak osztályfőnöki óránk lesz, abból négy darab, de holnap kezdődik újra minden. Egy új diák érkezett osztályunkba, bár ahogy látom, már beilleszkedett, köszöntsétek nagy szeretettel Lilla Stronge-t.- erre az ofő rám mutatott, én elvörösödtem, a többiek pedig tapsolni kezdtek.
- Köszönöm.- motyogtam, majd az ofő leállított mindenkit.
- És, Lilla, te miben vagy jó? Miért kerültél ebbe az iskolába?- kérdezi az ofő.
- Egyesek úgy gondolják, jól énekelek.- jelentem ki szűkszavúan, de előre tudom a választ. Mindig ez a válasz, mikor ezt mondom. Azaz kérés.
- Hűha, és, énekelnél itt nekünk valamit?- tudtam!
- Hát...- kezdem, és látom, ahogy Jannie bátorítóan rám mosolyog, ahogy Mona felnéz, és kíváncsian bámul, ahogy Nate leveszi a fülhallgatóját, és engem kezd nézni. De ami a leginkább számít: Will mosolyogva bólint. Ez kellett leginkább. Vagyis ez számított.
- Oké.- biccentek, majd elkezdem a Big girls don't cry-t Fergie-től, csukott szemmel. Egy perccel később, mikor kinyitom a szemem, egy elámult osztályfőnököt, és egy hasonlóan tátott szájú osztályt látok magam előtt.
- Ez de jó volt!- töri meg a csendet Jannie, mire mindenki bólogatni kezd, és az osztály hangosan kezd beszélni.
- Jól van gyerekek, elég! Csönd legyen!- csitít az osztályfőnök.- Lilla, ez...hihetetlen volt! Tudsz mást is?
- Igen.
- Jó. Egyezséget kötök. Elengedlek titeket az utolsó óráról, ha Jannie még két órán elénekel egy-egy dalt.- jelenti ki, mire én tátott szájjal nézek körbe. Mindenki izgul.
- Én...rendben.- bólintok, mire a többiek éljenezni kezdtek.
Hát, így telt a napom. A második órán California Gurls-t énekeltem, a harmadik órán pedig 22-t.
És fáradtan estem haza.
- Sziaaaaa....- abban a pillanatban, hogy kimondanám a szót, a táskám megint elhúz, és már összeszorított szemmel készen állok az esésre, meg a szégyenkezésre, mikor kinyitom a szemem, és valaki megfogja a kezem. Will áll előttem, kérdőn néz rám.
- Jól vagy?
- Igen, csak nagyon nehéz a táskám...- magyarázkodok, mire egy rántással felhúz. Khm. Erő. Lenne mi tanulnom róla.
- Mit hoztál te ebbe?- kérdezi értetlenül.
- Hát, mivel nem tudtam, milyen óráink lesznek, ezért inkább elhoztam mindent.- jelentem ki vörös fejjel.
- Lilla...ma van a félév első napja. Ma négy osztályfőnöki óránk van.- jelenti ki Jannie vállon veregetve.
- Ó. Óóó. Igen...- mondom felnevetve, és nem sokkal később velem nevetnek. Egy pillanattal később bejön a tanár, és leül. Kopasz, fiatal férfi, elég rendesnek látszik. A terem oldalán megszólal az iskolarádió, és az igazgató kezd beszélni mindenről. Jó, hogy újra itt vagyunk, ebben a félévben is hozzuk a legjobb formánkat, jó tanulást mindenkinek...stb. A végénél az ofő feláll, és ő is beszélni kezd.
- Sziasztok! Szóval, még egy közös félévet tudhatunk magunk mögött, és remélem mindenki jól érezte magát az ehhez tartozó szünet alatt. Ma csak osztályfőnöki óránk lesz, abból négy darab, de holnap kezdődik újra minden. Egy új diák érkezett osztályunkba, bár ahogy látom, már beilleszkedett, köszöntsétek nagy szeretettel Lilla Stronge-t.- erre az ofő rám mutatott, én elvörösödtem, a többiek pedig tapsolni kezdtek.
- Köszönöm.- motyogtam, majd az ofő leállított mindenkit.
- És, Lilla, te miben vagy jó? Miért kerültél ebbe az iskolába?- kérdezi az ofő.
- Egyesek úgy gondolják, jól énekelek.- jelentem ki szűkszavúan, de előre tudom a választ. Mindig ez a válasz, mikor ezt mondom. Azaz kérés.
- Hűha, és, énekelnél itt nekünk valamit?- tudtam!
- Hát...- kezdem, és látom, ahogy Jannie bátorítóan rám mosolyog, ahogy Mona felnéz, és kíváncsian bámul, ahogy Nate leveszi a fülhallgatóját, és engem kezd nézni. De ami a leginkább számít: Will mosolyogva bólint. Ez kellett leginkább. Vagyis ez számított.
- Oké.- biccentek, majd elkezdem a Big girls don't cry-t Fergie-től, csukott szemmel. Egy perccel később, mikor kinyitom a szemem, egy elámult osztályfőnököt, és egy hasonlóan tátott szájú osztályt látok magam előtt.
- Ez de jó volt!- töri meg a csendet Jannie, mire mindenki bólogatni kezd, és az osztály hangosan kezd beszélni.
- Jól van gyerekek, elég! Csönd legyen!- csitít az osztályfőnök.- Lilla, ez...hihetetlen volt! Tudsz mást is?
- Igen.
- Jó. Egyezséget kötök. Elengedlek titeket az utolsó óráról, ha Jannie még két órán elénekel egy-egy dalt.- jelenti ki, mire én tátott szájjal nézek körbe. Mindenki izgul.
- Én...rendben.- bólintok, mire a többiek éljenezni kezdtek.
Hát, így telt a napom. A második órán California Gurls-t énekeltem, a harmadik órán pedig 22-t.
És fáradtan estem haza.
2013. augusztus 18., vasárnap
3. rész
Első nap az iskolában
"Váratlanul történt"
A papa végül (szigorúan a papucsát nézve) elmesélte az egészet.
- Lilla, te nem leszel magántanuló, csak a szüleid voltak olyan gyávák, hogy nem mondták el.- a mondat elhangzása után a papa szemében és arckifejezésében megváltozott valami. A szemembe nézett, és folytatta.
- A hangod olyan, amilyen nem sok embernek van. Ez az adottság nem sok embernek adatik meg a világon, és te, az egyik vagy azok közül, akiknek viszont igen!- vált lelkesre. Látom rajta a büszkeséget, ami miatt meginog bennem a harag, és az, hogy kijelentsem "Én ezt nem csinálom!".- Kár lenne eltitkolni. Ebben jó vagy, és ezzel sokra viheted. Kérlek érts meg minket!- fejezi be.
- Én...én nem értem.- jelentem ki sokkos állapotban, mire a papa máris kezdené újra a magyarázást, de felteszem a kezem.- Anyu és apu nem szóltak nekem. A saját szüleim nem tudtak velem megbeszélni ennyit. Egy kis apróságot, aminek ráadásul mindennél jobban örülök. Az én szüleim elhagytak. Nem! Nem "elhagytak", hanem elrejtőztek előlem. Mert nem merték elmondani, hogy tehetségesnek látnak, és büszkék rám.- mondtam ki az igazságot halkan, és a földre szegeződött tekintettel. Éreztem, hogy a nagyszüleim aggódva méregetnek. Egy perc alatt már sírtam is. Zokogva borultam a nagyi vállára, aki csak bevezetett a szobámba, leültetett az ágyra, és a hátamat simogatva csitított.
- Semmi gond. A szüleid nagyon szeretnek téged, Lilla. És nem vihettek magukkal, mert akkor ezt a lehetőséget nem használtátok volna ki. Holnap kezdődik az első iskolanapod, nyugodj meg. Minden könyved nálad van, a szekrény legalsó fiókjában. Van iskolatáskád, mert hoztál, és minden mást megvettem én. Csak pihend ki magad.- mosolyog rám kedvesen, mire megtörlöm a szemem, és hüppögve válaszolok.:
- Mama, nagyon szeretlek téged, és a papát is. Örülök, hogy hozzátok költözhetek!
- Mi is szeretünk.- szögezi le, majd kimegy, de az ajtóban visszafordul, és újra megszólal.
- Lilla, te ne "rejtőzz el"! Légy okos.- mondja komolyan, és eltűnik a szemem elől.
Reggel fáradtan ébredek, és a hasam görcsöl. Izgulok. Az első nap a suliban, és minden váratlanul történt. Nem készültem, bár ezzel csak sok-sok végigizgult percet spóroltam meg magamnak. Anya és apa dolgát lezártam, én innentől kezdve ugyan úgy viselkedem velük, mint ahogy ők velem. Elrejtőzök. Legalábbis egy időre biztosan.
Gyorsan felvettem egy virág mintás kötött pulcsit, és egy hozzá illő kötött sapit, majd egy sárga szűk szárú farmert is felhúztam, végül pedig ezüst kiegészítőkkel bajlódtam egy sort. Aztán minimális smink, és hajfésülés sok ideig, majd már készen is álltam az első napra. Hideg volt. Nagyon.
- Jól nézel ki!- dicsértek meg a nagyszüleim, miközben hátamra kaptam a mostanában divatos, retró stílusú, virágokkal díszített táskám. Mivel nem volt órarendem, ezért ma mindent elvittem magammal. Így viszont elég furán festettem, de mindegy.
- Köszi!- nyögtem, és megpróbáltam kiegyenesedni, de nem sikerült, mert a táska elhúzott. A papa épp időben kapott el.
- Megint köszi!- mosolyodtam el, és az ebédpénzem elrakása után (a mama szerint, ő nem fog reggel korán kelni, és ebédet csinálni nekem, szóval pénzt kapok, hogy idézem "vegyél, amit finomnak találsz!") indultam a suliba. Minden igyekezetem ellenére is majdnem elestem. Végül sikerült esés nélkül eltalálnom a suliba (a nagyszüleim részletesen elmagyarázták az utat), bár a buszozás is sokat segített. Nagyon hideg van. A tanulók ma jöttek be először a téli szünet után, így ment a sztorizás, hogy ki-mit-hol-mikor csinált a szilveszterkor kivel/kikkel és mit kapott karácsonyra. Én azt, hogy New York-ba utazhatok. Mintha nem lett volna muszáj.
Megállok az órási, mégis nagyon modern (meg kell kérdeznem: Itt minden modern?!) gimi előtt, és kissé lassú léptekkel megyek be. 3 emelet, szekrények, és gyönyörű minden. Egy pár srác az előtérben táncol, iszonyú profik, egy lány pedig kicsit később csatlakozik hozzájuk. Mind nagyon tehetségesek.
Kiszúrok egy lányt, aki egyedül áll (ez itt nem nagyon jellemző), és odamegyek hozzá.
- Szia! Nem tudod, merre van az igazgatói?- kérdezem meg mosolyogva. Barna vállig érő haja van, és szoknyát (!), meg garbót visel.
- Ezen a folyosón előre, és a legvégén a bal oldali ajtó.- válaszol barátságtalanul.
- Köszi.- mondom halkan, majd elindulok.
- Miss Stronge, örülünk, hogy ebben az évben már a mi iskolánkat választja. Reméljük ebben az évben a tanévnyitó ünnepségen is itt lesz.- mosolyog rám kedvesen.
- Igen, én is.
- Rendben. Akkor adok egy órarendet, és mehet is. A tanárai mind tudnak az érkezéséről, menjen a leírt termekbe. Viszont látásra!- int a kezével.
- Köszönöm, viszlát!- köszönök el én is, majd a tantermem felé haladok. Az ajtó elé érve óriási hangzavarra leszek figyelmes, de belépek. Mindenki felém fordul, és engem néz.
- Mama, nagyon szeretlek téged, és a papát is. Örülök, hogy hozzátok költözhetek!
- Mi is szeretünk.- szögezi le, majd kimegy, de az ajtóban visszafordul, és újra megszólal.
- Lilla, te ne "rejtőzz el"! Légy okos.- mondja komolyan, és eltűnik a szemem elől.
Reggel fáradtan ébredek, és a hasam görcsöl. Izgulok. Az első nap a suliban, és minden váratlanul történt. Nem készültem, bár ezzel csak sok-sok végigizgult percet spóroltam meg magamnak. Anya és apa dolgát lezártam, én innentől kezdve ugyan úgy viselkedem velük, mint ahogy ők velem. Elrejtőzök. Legalábbis egy időre biztosan.
Gyorsan felvettem egy virág mintás kötött pulcsit, és egy hozzá illő kötött sapit, majd egy sárga szűk szárú farmert is felhúztam, végül pedig ezüst kiegészítőkkel bajlódtam egy sort. Aztán minimális smink, és hajfésülés sok ideig, majd már készen is álltam az első napra. Hideg volt. Nagyon.
- Jól nézel ki!- dicsértek meg a nagyszüleim, miközben hátamra kaptam a mostanában divatos, retró stílusú, virágokkal díszített táskám. Mivel nem volt órarendem, ezért ma mindent elvittem magammal. Így viszont elég furán festettem, de mindegy.
- Köszi!- nyögtem, és megpróbáltam kiegyenesedni, de nem sikerült, mert a táska elhúzott. A papa épp időben kapott el.
- Megint köszi!- mosolyodtam el, és az ebédpénzem elrakása után (a mama szerint, ő nem fog reggel korán kelni, és ebédet csinálni nekem, szóval pénzt kapok, hogy idézem "vegyél, amit finomnak találsz!") indultam a suliba. Minden igyekezetem ellenére is majdnem elestem. Végül sikerült esés nélkül eltalálnom a suliba (a nagyszüleim részletesen elmagyarázták az utat), bár a buszozás is sokat segített. Nagyon hideg van. A tanulók ma jöttek be először a téli szünet után, így ment a sztorizás, hogy ki-mit-hol-mikor csinált a szilveszterkor kivel/kikkel és mit kapott karácsonyra. Én azt, hogy New York-ba utazhatok. Mintha nem lett volna muszáj.
Megállok az órási, mégis nagyon modern (meg kell kérdeznem: Itt minden modern?!) gimi előtt, és kissé lassú léptekkel megyek be. 3 emelet, szekrények, és gyönyörű minden. Egy pár srác az előtérben táncol, iszonyú profik, egy lány pedig kicsit később csatlakozik hozzájuk. Mind nagyon tehetségesek.
Kiszúrok egy lányt, aki egyedül áll (ez itt nem nagyon jellemző), és odamegyek hozzá.
- Szia! Nem tudod, merre van az igazgatói?- kérdezem meg mosolyogva. Barna vállig érő haja van, és szoknyát (!), meg garbót visel.
- Ezen a folyosón előre, és a legvégén a bal oldali ajtó.- válaszol barátságtalanul.
- Köszi.- mondom halkan, majd elindulok.
- Miss Stronge, örülünk, hogy ebben az évben már a mi iskolánkat választja. Reméljük ebben az évben a tanévnyitó ünnepségen is itt lesz.- mosolyog rám kedvesen.
- Igen, én is.
- Rendben. Akkor adok egy órarendet, és mehet is. A tanárai mind tudnak az érkezéséről, menjen a leírt termekbe. Viszont látásra!- int a kezével.
- Köszönöm, viszlát!- köszönök el én is, majd a tantermem felé haladok. Az ajtó elé érve óriási hangzavarra leszek figyelmes, de belépek. Mindenki felém fordul, és engem néz.
2013. augusztus 17., szombat
2. rész
Berendezkedés
Az én nagyszüleim elég feltűnően intézték a találkozást, hogy még véletlenül se keveredjek el a tömegben. Konkrétan egy óriásplakát méretű kartonlapot tartottak a fejük fölé: Lilla Stronge!!!- ez állt rajta.
- Nem hiszem el!- sóhajtok a fejemet rázva, majd levadászom a bőröndjeimet, és telepakolva sietek oda a nagyihoz.
- Szia nagyi! Milyen jó látni!- mosolygok rá.
- Jaj, Lilla, mekkorát nőttél!- néz rajtam végig.
Köszönök a papinak is, és miután minden rutinkérdés/felkiáltás megvolt (milyen volt az út?, és Éhes vagy?, meg Milyen sokat változtál!), beszálltunk a taxiba. Még nem ültem taxiban.
Egy kékre festett emeletes háznál álltunk meg. A mama és a papa a negyedik emeleten laknak, szóval kifulladva álltam meg az ajtó előtt, ők pedig kérdőn néztek rám, ahogy éppen a térdemre támaszkodva lihegtem.
- Ööö...elég magasan vagytok.- egyenesedek ki, és elpirulva várom, hogy megpillantsam a szobákat.
- Legközelebb lifttel jövünk.- súgja a papának, mire felnevetnek. A papa előhúz a zsebéből egy ezüstkulcsot, és kinyitja az ajtót. Az első amit meglátok, az egy nagy előtér. Mindenhol fapadló van, és elegáns vörös falak. Innen nyílik a konyha (narancs kövekkel kirakott fal, modern berendezéssel és fa asztallal), a nappali (vörös falak, és barátságos, de szintén nagyon modern bútorok), a fürdő (a kék árnyalatai csempéből, és sarokkád- !), meg a háló, ami fehér-fekete mindenhol. Kérdőn nézek, hogy "és én???", mire a nagyi bevezet a nappaliba. Egy fal takarásában körkörös csigalépcső vezet fel, és szemem elé tárul a második emelet. Egy külön fürdő, ami lila színek szerint van elkészítve, és egy másik hálószoba. Napsárga falak, és egy dupla ágy, tükör, és ruhásszekrény. A falon három polc a cuccaimnak, a fal előtt pedig íróasztal.
- Bámulatos!- mosolygok.
- Örülök, hogy tetszik. Szerettük volna, ha otthon érzed magad.
- Sikerült.- nézek körbe még egyszer.
- Köszönöm. Segítsek kipakolni, vagy menni fog egyedül is?- kérdezi a bőröndjeimre nézve.
- Megcsinálom egyedül.- jelentem ki, mire a mama kimegy, és én nekiállok a pakolásnak. Először a ruháim rakom rendbe, és teszem őket a helyükre, majd a könyveimet az ágyon egyensúlyozva a magas polcra pakolom, végül az összes többi cuccot is helyre teszem. A legutolsó tárgy egy fénykép. Kicsi vagyok rajta, anyu és apu körbeölelnek, közöttük állok és mindhárman mosolygunk. Leteszem az asztalra a képet, és előszedem a celluxot, majd sarkainál fogva felragasztom. Végül a laptopomon benyomom Katy Perry- Roar című számát, és én is énekelni kezdem, megfeledkezve mindenről. Általában ez történik, ha énekelek. Kissé hangosabban éneklek, mint azt kéne. A szám végén az ajtóban a papát és a mamát látom. Vörös fejjel nézek rájuk. Mióta állhatnak ott? Legnagyobb meglepetésemre tapsolni kezdenek. Kérdőn bámulok rájuk. Mosolyognak.
- Hát ezért mész a művészeti gimnáziumba! Már értem!- bólogat a papa.
- Jaj, ez csodálatos volt!- ölel meg nagyi.
- De én csak...csak énekeltem!- rázom a fejem. Mi van itt?!
- Milyen művészeti gimi? Hiszen én magántanuló leszek! Anyuék mondták!- kiáltok fel idegesen, mire a mamáék félrenéznek és dadogni kezdenek.
- Mi ez az egész?
Köszönök a papinak is, és miután minden rutinkérdés/felkiáltás megvolt (milyen volt az út?, és Éhes vagy?, meg Milyen sokat változtál!), beszálltunk a taxiba. Még nem ültem taxiban.
Egy kékre festett emeletes háznál álltunk meg. A mama és a papa a negyedik emeleten laknak, szóval kifulladva álltam meg az ajtó előtt, ők pedig kérdőn néztek rám, ahogy éppen a térdemre támaszkodva lihegtem.
- Ööö...elég magasan vagytok.- egyenesedek ki, és elpirulva várom, hogy megpillantsam a szobákat.
- Legközelebb lifttel jövünk.- súgja a papának, mire felnevetnek. A papa előhúz a zsebéből egy ezüstkulcsot, és kinyitja az ajtót. Az első amit meglátok, az egy nagy előtér. Mindenhol fapadló van, és elegáns vörös falak. Innen nyílik a konyha (narancs kövekkel kirakott fal, modern berendezéssel és fa asztallal), a nappali (vörös falak, és barátságos, de szintén nagyon modern bútorok), a fürdő (a kék árnyalatai csempéből, és sarokkád- !), meg a háló, ami fehér-fekete mindenhol. Kérdőn nézek, hogy "és én???", mire a nagyi bevezet a nappaliba. Egy fal takarásában körkörös csigalépcső vezet fel, és szemem elé tárul a második emelet. Egy külön fürdő, ami lila színek szerint van elkészítve, és egy másik hálószoba. Napsárga falak, és egy dupla ágy, tükör, és ruhásszekrény. A falon három polc a cuccaimnak, a fal előtt pedig íróasztal.
- Bámulatos!- mosolygok.
- Örülök, hogy tetszik. Szerettük volna, ha otthon érzed magad.
- Sikerült.- nézek körbe még egyszer.
- Köszönöm. Segítsek kipakolni, vagy menni fog egyedül is?- kérdezi a bőröndjeimre nézve.
- Megcsinálom egyedül.- jelentem ki, mire a mama kimegy, és én nekiállok a pakolásnak. Először a ruháim rakom rendbe, és teszem őket a helyükre, majd a könyveimet az ágyon egyensúlyozva a magas polcra pakolom, végül az összes többi cuccot is helyre teszem. A legutolsó tárgy egy fénykép. Kicsi vagyok rajta, anyu és apu körbeölelnek, közöttük állok és mindhárman mosolygunk. Leteszem az asztalra a képet, és előszedem a celluxot, majd sarkainál fogva felragasztom. Végül a laptopomon benyomom Katy Perry- Roar című számát, és én is énekelni kezdem, megfeledkezve mindenről. Általában ez történik, ha énekelek. Kissé hangosabban éneklek, mint azt kéne. A szám végén az ajtóban a papát és a mamát látom. Vörös fejjel nézek rájuk. Mióta állhatnak ott? Legnagyobb meglepetésemre tapsolni kezdenek. Kérdőn bámulok rájuk. Mosolyognak.
- Hát ezért mész a művészeti gimnáziumba! Már értem!- bólogat a papa.
- Jaj, ez csodálatos volt!- ölel meg nagyi.
- De én csak...csak énekeltem!- rázom a fejem. Mi van itt?!
- Milyen művészeti gimi? Hiszen én magántanuló leszek! Anyuék mondták!- kiáltok fel idegesen, mire a mamáék félrenéznek és dadogni kezdenek.
- Mi ez az egész?
2013. augusztus 16., péntek
1. rész
A nagy nap
Megérkezés
Első nap mindenki izgul. De én mégis egész máshogy. Én egy másoknak megszokott környezetbe csöppentem, én leszek a felesleges, az "új lány" és én leszek az, akinek a legnehezebb, és egyben a legkönnyebb. Mindez izgulással tölt el. A szüleim munkaügyben 1 évre elutaznak, így a nagypapám és a nagymamám New York-i lakásába lettem elküldve erre az évre. Én vagyok az, aki "A saját szüleinek sem kell"- persze mikor ezt a gondolatom (vagy inkább meggyőződésem) megosztottam velük, ők "édes" hangnemben közölték, hogy idézem: "Drágám, ez még csak meg se forduljon a fejedben! Mi nagyon szeretünk, de nem akarunk mindenfelé hurcolni téged, hát milyen életed lenne akkor? Na, ugye, hogy nem jó! 1 évről van szó, és bármikor beszélhetünk Skype-on, sőt, a nap bármely percében fel is hívhatsz minket!". Ennyi. Ezt kaptam, meg két puszit az arcomra, majd anyuék felszálltak a gépre, én pedig hazamentem.
Az első 2 napot itthon kell töltenem egyedül. Ma volt az első. Anyu 2 percenként felhív, mert meggyőződése, hogy ez alatt a két nap alatt én házibulit rendezek csomó emberrel és alkohollal, és tönkreteszek mindent. Bár, ezt nem tudom honnan veszi, mert a 9. osztályban nem voltam valami közkedvelt (lefordítva: egyedül maradtam, barátok nélkül, és mindenki utált), szóval azt hiszem, ez lehetetlen, ugyanis nem jönne el senki a bulimra...
Szóval itthon ülök, és a szobámat szuggerálom. A zöld falakat, amik már látták a legrosszabb énemet is, az ajtóval szemben lévő ablakot, ami alatt a fa íróasztalom áll, az asztallapot, ami (most már) üres, a hozzá illő székemet, és bal oldali falhoz tolt ágyamat. A halvány zöld, fehér pöttyös ágytakarót, és a szintén ezzel a színpárosítással rendelkező párnákat, amik már millió könnycseppem itatták fel. Néztem, és megint majdnem elsírtam magam, de abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Letöröltem a szemem, és felvettem a mobilt. Anyu hív- tájékoztatott a kijelző.
- Szia, Anyu!- köszöntem.
- Drágám, minden oké otthon? Mondd el anyukádnak az ABC-t!- utasít, mire kínosan felnevetek.
- Anya, józan vagyok, nincs senki a házadban, csak én, és most állj le!
- Jaj, nem azért, csak nem tudom hol van a...z betű! Mondd el, kérlek!- próbálkozik tovább, nyájas hangon. Felsóhajtok.
- Az y és a zs között van.
- Köszönöm. Akkor, légy jó, szia!- teszi le, mielőtt még én is leköszönhetnék.
- Szuper- morgok, majd újra megszólal a mobilom.
- Anyu mondtam már, hogy...- kezdem, rá sem nézve a kijelzőre, ekkor azonban valaki egész más szól közbe.
- Kis unokám, hát sikerült elérnem téged! Már 3 másik Lilla Stronge-ot hívtam, és az egyik elég csúnyán beszélt velem, képzeld!- magyarázza a nagyi.
- Szia nagyi! Úgy örülök, hogy hallhatlak!- nevetek fel. Mindig imádtam a nagyit. Kedves, és valamiért (talán, mert New York-ban élnek a nagyapámmal, vagy nem tudom) nagyon modern is. Megért engem, bár azt hiszem még mindig 5 évesnek néz, de a nagyszülők többsége így viszonyul az unokáihoz, szóval engem nem zavar.
- Azért hívlak, mert a géped áttették mára, szóval 5 óra múlva indul is. Kérlek készülj össze most, és rögtön indulj a reptérre, oksi?
- Úristen, ez nagyon hirtelen jött, de rendben, már megyek is.- bólogatok, mintha csak látná, amit csinálok.
- Szia drágám, a reptéren várunk majd a papival, puszi!- köszön el.
- Szia, nagyi!- köszönök én is, és rohanok a csomagjaimért, amik lent várnak.
A reptéren óriási tömeg van, én pedig máris futok a gépre.
Még épp elérem, így sikeresen leülök egy pasi mellé, aki végig egy helyben ül, és a notebookja képernyőjét bámulja. Komótosan előveszem az iPhone-omat, majd a fülhallgatóm is kihalászom a zsebemből, végül pedig elkezdek zenét hallgatni. Lassan csukódik le a szemem.
Az út végén a mellettem ülő férfi ébreszt fel éber álmomból.
- Kisasszony, megérkeztünk!- kocogtatja meg a vállam, majd összeszedem a csomagom.
És kilépek. Az óriási reptér tele van emberrel, de máris meglátom a nagyit, és a papit.
2013. augusztus 15., csütörtök
ITT folytatom (folytatódik a blog)
:D Szóval most komolyan itt, ezen a blogon fogom folytatni. Egy 2. évaddal. Új szereplőgárda, új emberek, új szemszög. Minek kezdjek másik blogot, ha egyszer ennek több oldalmegjelenítése van már? Nos, ezért is maradok, vagyis kezdek újra! Mondjátok el mindenkinek!
2013. július 16., kedd
Itt folytatom
Nos, ez most már a 3. (mit csinálok?!) "utolsó bejegyzés"em, de megígérem, hogy ez a legutolsó! Azt szeretném írni, hogy (és ez pedig a 2. ilyen linkem-mit csinálok?!) a végleges blog, amit írok, és tartani fogom ez után, az a http://youaretheperfect.blogspot.hu/
So ez lenne a blog, nézzétek meg, mert MEGÉRI!
So ez lenne a blog, nézzétek meg, mert MEGÉRI!
2013. július 13., szombat
34. (és egyben utolsó) fejezet
Már egy ideje nem írtam. Elkezdődött a suli, Caleb és én pedig egy osztályba kerültünk (és egy suliba). Mindenkivel jóban vagyok (fiúkkal, lányokkal vegyesen: hip-hip-hurrá!), de az "elbém" Lily. Ezt ő is jóváhagyta. Lily nagyon rendes, és a fiúk pedig "cukinak" találják. Mi ezen csak nevetni szoktunk. Ma elmentünk vele, meg még néhány osztálytársunkkal fürdeni egy utolsót. Őszi fürdés. Calebnek is lett jó pár megérdemelt (aláírom, tényleg kellett már...) haverja. Szóval minden rendeződött. Mindig is akartam naplót írni, mégis azt hiszem, ez a nyáron írt volt az első, és az utolsó is. Ez erről szólt, volt itt minden, de leginkább Caleb és én. Ennyi csak az, ami számít. Szóval én abbahagyom. Azt hiszem az egyetlen, aki ezt el kell hogy olvassa, az Lily és senki más. A szüleimre is gondoltam, de szerintem apa kiakadna, anyu pedig...hát, ő anyu. Tehát ezeket Lilynek kell tudnia, így legalább többet tud meg rólam.
Ui.: Lily, remélem tetszett.
Hát, olvasóim, vége. Ennyi a blog. Ha van egy szabad délutánotok, vagy csak kíváncsiak vagytok egy lány történetére, hát olvassátok el.
Legyetek jók.
Írói Ui.: Ő itt Lily:
Ui.: Lily, remélem tetszett.
Hát, olvasóim, vége. Ennyi a blog. Ha van egy szabad délutánotok, vagy csak kíváncsiak vagytok egy lány történetére, hát olvassátok el.
Legyetek jók.
Írói Ui.: Ő itt Lily:
33. fejezet
Sóhajtva nézek magam elé. Egész nap sóhajtoztam. Nemsokára vége van a nyárnak. Mindjárt meg kell venni a gimihez szükséges cuccokat, füzeteket, táskát, tolltartót. Hát, egyszer mindennek vége!- ezzel nyugtatom magam. Nincs mit tenni, ráadásul nagyon izgulok a Calebbel való kapcsolatom miatt. Elvileg ugyan oda jelentkeztünk, de mégis más-más osztályba kerülhetünk, és ez idegességet ébreszt bennem. Mi van, ha egyikünket nem veszik fel? Mi lesz olyankor? Nagyon rossz lenne nélküle. Hát, ezért hívtam fel őt. Hála az égnek, felvette, mint mindig. Mostanában nagyon sokat beszélünk. Azt hiszem, ő is hasonlóan érez, mint én.
- Hé, Karen!- köszönt kedvesen.
- Mi lesz, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, vagy, ha nem veszik fel egyikünket?- kérdezem köszönés nélkül. Igen, mostanában a "köszönés nélkül parázós kérdésekkel bombázás"-ra is rászoktam.
- Hát, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, az nem lesz nagy katasztrófa, szünetekben mindig együtt lehetünk, órákon meg figyelni kell, szóval ezt azt hiszem, túléli a kapcsolatunk.- feleli, némi csönd után pedig rájön, hogy a válaszra várok, így folytatja.
- Ha pedig nem veszik fel egyikünket, akkor sem lesz baj.- jelenti ki, és mintha valami mérgesség is lenne a hangjába szórva.
- Gond van?- kérdezek rá, mire sóhajt.- Sue, vagy talán megbántottalak?- találgatok ijedten.
- Figyelj Karen! Én nem akarom elvenni a fiatalkorod.- szögezi le most már tényleg mérgesen és komolyan.
- Mi?- nem értem, mire akar kilyukadni. Megint sóhajt, majd folytatja.
- A középiskola arra jó, hogy barátokat, és ismerősöket szerezz. Ha csakis velem foglalkozol, akkor neked egyik sem lesz. Ez nem normális. Én a pasid vagyok, és szeretlek, de mégis kell szabadidő. Mindkettőnknek.- válaszol. Végiggondolom amit mond.
- Igazad van.- helyeselek, mire hallatszik, hogy megkönnyebbül.
- Minden nap beszélünk, de neked kellenek barátnők. Nekem pedig néhány srác.- nevet fel.
-Oké, tényleg.- vallom be. Mostanában csak vele voltam, és így visszanézve ez ijesztő.
Végül nevetve tettük le, igazat adva. Örülök, hogy megbeszéltük. Most pedig lemegyek filmet nézni a családdal, mert már nem is tudom, mennyi ideje nem tettem.
- Hé, Karen!- köszönt kedvesen.
- Mi lesz, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, vagy, ha nem veszik fel egyikünket?- kérdezem köszönés nélkül. Igen, mostanában a "köszönés nélkül parázós kérdésekkel bombázás"-ra is rászoktam.
- Hát, ha nem ugyan abba az osztályba járunk majd, az nem lesz nagy katasztrófa, szünetekben mindig együtt lehetünk, órákon meg figyelni kell, szóval ezt azt hiszem, túléli a kapcsolatunk.- feleli, némi csönd után pedig rájön, hogy a válaszra várok, így folytatja.
- Ha pedig nem veszik fel egyikünket, akkor sem lesz baj.- jelenti ki, és mintha valami mérgesség is lenne a hangjába szórva.
- Gond van?- kérdezek rá, mire sóhajt.- Sue, vagy talán megbántottalak?- találgatok ijedten.
- Figyelj Karen! Én nem akarom elvenni a fiatalkorod.- szögezi le most már tényleg mérgesen és komolyan.
- Mi?- nem értem, mire akar kilyukadni. Megint sóhajt, majd folytatja.
- A középiskola arra jó, hogy barátokat, és ismerősöket szerezz. Ha csakis velem foglalkozol, akkor neked egyik sem lesz. Ez nem normális. Én a pasid vagyok, és szeretlek, de mégis kell szabadidő. Mindkettőnknek.- válaszol. Végiggondolom amit mond.
- Igazad van.- helyeselek, mire hallatszik, hogy megkönnyebbül.
- Minden nap beszélünk, de neked kellenek barátnők. Nekem pedig néhány srác.- nevet fel.
-Oké, tényleg.- vallom be. Mostanában csak vele voltam, és így visszanézve ez ijesztő.
Végül nevetve tettük le, igazat adva. Örülök, hogy megbeszéltük. Most pedig lemegyek filmet nézni a családdal, mert már nem is tudom, mennyi ideje nem tettem.
2013. július 10., szerda
32. fejezet
Bocsi a késéssel és jó olvasást!
Ma van Caleb szülinapja!!! Az ebédnél is csak vigyorogtam, de mikor megérkezett (és nevetve végigmért), gyorsan felszaladtam a szobámba, hogy összeszedjem az ajándékát. Végül (kivételesen) egy hosszú csókkal köszöntöttem, amit apa köhögve bár, de nagy nehezen végig bírt várni. Anya persze a távolba meredve nosztalgiázott, meg köszöntötték és megszólalt.
- Ó, érezzétek jól magatokat.- sóhajtozott még mindig visszaemlékezve.
- Rendben van, viszlát!- köszönt el Caleb, én pedig intettem egyet.
Ma egy pizzázóba mentünk el (mert ez ünnepi alkalom, ugye), ahova anyunak volt kuponja. A pincérnő kuncogva ment el miután felvette a rendelést, és vihogva mesélt a többieknek Caleb felé mutogatva. Fortyogva néztem feléjük.
- Mi bajod van?- nézett furán Caleb.
- Azok a lányok.- biccentek továbbra is vadul szuggerálva a "csajokat".
- Nem az számít, mit csinálnak, hanem az, hogy kivel ülök egy asztalnál.- jegyzi meg, mire a szívem megdobban és (mi mást is csinálnék) elvörösödök.
- Hát...hát...ez igaz.- nyökögve válaszolok, rá sem tekintve. Az étlap érdekesebb volt. Hogy ez a mondat mennyire igaz? Semennyire. Khm.
Közben egy másik lány kihozza a pizzákat, és egy szemrebbenés nélkül bátorítón rám mosolyog, majd "véletlenül" leönti a továbbra is pletykálkodó pincérlányokat. Erre azok visongva besétálnak a személyzetnek fenntartott szobába. Elég kedves lány. Úgy döntöttem, hogy őt bírom.
- Rendes lány, nem?- vigyorog rám Caleb. Hát, nem csak én vettem észre a "műsort".
- Az.- jegyzem meg elmosolyodva.
- Na de én is készültem műsorral!- vigyorodtam el, majd épp végszóra kihoztak egy tortát, és elkezdték énekelni a Boldog szülinapot című dalt. Caleb, ahogy láttam elvörösödve bámulta a bevont tömeget, és a pincérnőket, végül pedig felröhögve magához húzott és megcsókolt.
Miután végigénekeltük (naná, hogy beálltam!) a számot, kihozták a pizzákat is, végül pedig eljutottunk a torta feléig. Itt már nem bírtunk többet enni, így becsomagoltattuk a maradékot, és Caleb engedélyével hazavittem (azért mégiscsak az ő tortája...).
A nap jól telt, viszont szomorú voltam, mikor már az ajtó előtt álltunk.
- Még nem is mondtam, hogy boldog szülinapot!- húztam az időt.
- De igen, egyszer mikor megérkeztem, majd kétszer-ha a mondókát beleszámoljuk- az étteremben.- karol át.
- Oké, lehet, hogy már mondtam.- öleltem át.
Mikor már kissé sokáig öleltük egymást, Caleb lassan eltolt, és a szemembe nézett.
- Ez volt a legjobb szülinapom.- jelenti ki.
- Miért?- kérdezem remegve.
- Mert te ott voltál.- mosolyodik el, majd megcsókol és még sokáig állunk így.
Mikor már végképp nem volt más hátra, elköszöntünk, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Várj, az ajándék!- futok utána, mert már majdnem el is megy, és a kezébe adom a csomagot. Kibontja, és úgy látom örül neki, majd már bemegyek én is a házba.
És ez volt Caleb szülinapj
Az ajándékot direkt nem mondtam el, ezt rátok, olvasókra hagyom, mindenki azt gondol, amit akar.
Ma van Caleb szülinapja!!! Az ebédnél is csak vigyorogtam, de mikor megérkezett (és nevetve végigmért), gyorsan felszaladtam a szobámba, hogy összeszedjem az ajándékát. Végül (kivételesen) egy hosszú csókkal köszöntöttem, amit apa köhögve bár, de nagy nehezen végig bírt várni. Anya persze a távolba meredve nosztalgiázott, meg köszöntötték és megszólalt.
- Ó, érezzétek jól magatokat.- sóhajtozott még mindig visszaemlékezve.
- Rendben van, viszlát!- köszönt el Caleb, én pedig intettem egyet.
Ma egy pizzázóba mentünk el (mert ez ünnepi alkalom, ugye), ahova anyunak volt kuponja. A pincérnő kuncogva ment el miután felvette a rendelést, és vihogva mesélt a többieknek Caleb felé mutogatva. Fortyogva néztem feléjük.
- Mi bajod van?- nézett furán Caleb.
- Azok a lányok.- biccentek továbbra is vadul szuggerálva a "csajokat".
- Nem az számít, mit csinálnak, hanem az, hogy kivel ülök egy asztalnál.- jegyzi meg, mire a szívem megdobban és (mi mást is csinálnék) elvörösödök.
- Hát...hát...ez igaz.- nyökögve válaszolok, rá sem tekintve. Az étlap érdekesebb volt. Hogy ez a mondat mennyire igaz? Semennyire. Khm.
Közben egy másik lány kihozza a pizzákat, és egy szemrebbenés nélkül bátorítón rám mosolyog, majd "véletlenül" leönti a továbbra is pletykálkodó pincérlányokat. Erre azok visongva besétálnak a személyzetnek fenntartott szobába. Elég kedves lány. Úgy döntöttem, hogy őt bírom.
- Rendes lány, nem?- vigyorog rám Caleb. Hát, nem csak én vettem észre a "műsort".
- Az.- jegyzem meg elmosolyodva.
- Na de én is készültem műsorral!- vigyorodtam el, majd épp végszóra kihoztak egy tortát, és elkezdték énekelni a Boldog szülinapot című dalt. Caleb, ahogy láttam elvörösödve bámulta a bevont tömeget, és a pincérnőket, végül pedig felröhögve magához húzott és megcsókolt.
Miután végigénekeltük (naná, hogy beálltam!) a számot, kihozták a pizzákat is, végül pedig eljutottunk a torta feléig. Itt már nem bírtunk többet enni, így becsomagoltattuk a maradékot, és Caleb engedélyével hazavittem (azért mégiscsak az ő tortája...).
A nap jól telt, viszont szomorú voltam, mikor már az ajtó előtt álltunk.
- Még nem is mondtam, hogy boldog szülinapot!- húztam az időt.
- De igen, egyszer mikor megérkeztem, majd kétszer-ha a mondókát beleszámoljuk- az étteremben.- karol át.
- Oké, lehet, hogy már mondtam.- öleltem át.
Mikor már kissé sokáig öleltük egymást, Caleb lassan eltolt, és a szemembe nézett.
- Ez volt a legjobb szülinapom.- jelenti ki.
- Miért?- kérdezem remegve.
- Mert te ott voltál.- mosolyodik el, majd megcsókol és még sokáig állunk így.
Mikor már végképp nem volt más hátra, elköszöntünk, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Várj, az ajándék!- futok utána, mert már majdnem el is megy, és a kezébe adom a csomagot. Kibontja, és úgy látom örül neki, majd már bemegyek én is a házba.
És ez volt Caleb szülinapj
Az ajándékot direkt nem mondtam el, ezt rátok, olvasókra hagyom, mindenki azt gondol, amit akar.
2013. július 5., péntek
Mindjárt itt a The End...
Sziasztok!
Még nem említettem, hogy a blog hány fejezetes lesz. Készítettem egy vázlatot, és már tuti, hogy a történetnek 34 fejezete lesz. Szóval, ez utána is elérhető, meg minden, de majd egy másik címen folytatom az írást (másik történettel, persze). Természetesen azt a linket is kirakom, ha valakit még érdekelne a további írásom. Szerintem ez teljesen jó mennyiség, ami a fejezeteket illeti, és büszke vagyok a blogra, és nagyon örülök, mennyire sok olvasója van/volt valaha is. Mégis akikre a legjobban büszke vagyok, azok a rendszeres olvasóim. Ők azok, akik mindig megnézték az oldalt, és ezt nagyon köszönöm. Bár, ahányszor már itt köszöngettem (mindent...), már kicsit kínosnak érzem magam, de ezt muszáj.
Legyetek jók!!!
Még nem említettem, hogy a blog hány fejezetes lesz. Készítettem egy vázlatot, és már tuti, hogy a történetnek 34 fejezete lesz. Szóval, ez utána is elérhető, meg minden, de majd egy másik címen folytatom az írást (másik történettel, persze). Természetesen azt a linket is kirakom, ha valakit még érdekelne a további írásom. Szerintem ez teljesen jó mennyiség, ami a fejezeteket illeti, és büszke vagyok a blogra, és nagyon örülök, mennyire sok olvasója van/volt valaha is. Mégis akikre a legjobban büszke vagyok, azok a rendszeres olvasóim. Ők azok, akik mindig megnézték az oldalt, és ezt nagyon köszönöm. Bár, ahányszor már itt köszöngettem (mindent...), már kicsit kínosnak érzem magam, de ezt muszáj.
Legyetek jók!!!
31. fejezet
Annyi minden történt ez alatt az eltelt idő alatt, hogy azt nem írtam le, milyen szokott lenni egy "normális" napom. Mivel ez az én naplóm, úgy döntöttem, nem kell minden napom leírnom, egy kis lazítás néha nem árt. Szóval ez itt egy nyári "normális" napom (precízen napirendbe szedve).
7.00-8.00: Ébredés
8.00-9.00: Felöltözés, ritkán zuhanyozás, sminkelés
9.00: Reggeli
9.15-9.30: Rövid TV nézés a szülőkkel
10.00: Szobámban rajzolás, netezés
11.00: Házimunka segítség anyunak
11.30-12.00: Ebéd
12.30-13.00: Dél utáni pihenés, lustulás
15.00-15.30: Unalom (a legtöbbször)
16.00-17.00: Felhívom Calebet, vagy elmegyek hozzá
17.30-18.00: Caleb átjön hozzánk
21.00: Caleb hazamegy
22.00: Lefekszem aludni
Hát, így néz ki egy átlag napom. :)
7.00-8.00: Ébredés
8.00-9.00: Felöltözés, ritkán zuhanyozás, sminkelés
9.00: Reggeli
9.15-9.30: Rövid TV nézés a szülőkkel
10.00: Szobámban rajzolás, netezés
11.00: Házimunka segítség anyunak
11.30-12.00: Ebéd
12.30-13.00: Dél utáni pihenés, lustulás
15.00-15.30: Unalom (a legtöbbször)
16.00-17.00: Felhívom Calebet, vagy elmegyek hozzá
17.30-18.00: Caleb átjön hozzánk
21.00: Caleb hazamegy
22.00: Lefekszem aludni
Hát, így néz ki egy átlag napom. :)
2013. július 3., szerda
30. fejezet
Egy fehér szobában ébredek a kórházban. Nagyon sajog a kezem, amin egy összevarrt seb található, meg néhány kék-zöld folt. Előttem a székben ott ül Caleb. Rögtön oda akarok hozzá menni, de mikor ki akarnék kelni az ágyból, felszisszenek.
- Nyugi, még pihenj kicsit.- szól lágyan.
- Én nagyon sajnálom!- szomorkodom.
- Hülye voltam!- nézek rá. Elmosolyodik.
- Nincs semmi gond. A te motoroddal estél el, amúgy sem lett semmi baja.- nevet fel.
- Lehet, hogy még várni kéne a "motor dologgal"...- kezdek bele.
- Rendben.- bólint elismerően.
- Majd megveszem másét mikor lesz jogosítványom.- tervezgetem nevetve.
- Aha. Tehát épp most mondtad, hogy neked nem kell motor, de már azt tervezgeted, mikor veszel egyet?- röhög ki Caleb.
- Hát, tőled nem kérhetem, hogy várj meg az eladással.- nézek rá újra a szemem sarkából.
- Hm...nem most kértél meg?- nevet tovább.
- De. Igen.- vigyorgok.
- Hiszen úgyis tudod, hogy megvárlak.- mondta kedvesen.
- Mindenben?- teszem fel a kérdést. Anyuval már beszéltem erről, és bár még mindehhez nagyon fiatalok vagyunk, mégis kicsúszott a számon.
- Erre is tudod a választ.- nézett mélyen a szemembe.
- Mindenben.- mondja ki szorosan tartva a szemkontaktust.
- Na jó, ma már hazajöhetsz, mert nem lett komolyabb bajod, tehát készülődj, mert 1-2 óra múlva indulunk.
- Mivel megyünk?- kérdezem félve a választól.
-Autóval.- nyugtat meg.
- Várj! Anyuék tudják, hogy...- kezdem, de félbeszakít.
- Igen. Mindent elmondtam nekik. Míg aludtál megbeszéltem Sueval az egész dolgot.- teszi még hozzá az utolsó mondatot.
- Remek.- hogy fogom otthon ezt kimagyarázni.
Miután hazaértem, és megbeszéltem apával meg anyával az egészet, egyetértettünk abban, hogy ezt az egész "motor" dolgot későbbre halasztjuk. Mivel elfáradtam (bár, mint megtudtam, egész délután a kórházban aludtam) lefeküdtem aludni. Hát, hosszú nap volt ez, az tuti.
2013. július 1., hétfő
29. fejezet
- Hogy mi lesz?- kérdez vissza.
- Nem tudom.- mondja végül.
- Gondolom vissza kell mennem és meg kell beszélnem...anyámmal.- néz furán. Eddig is "anyunak" hívta, de most mégis máshogy volt az anyja.
- Gyere.- húzom az ellenkező irányba.
- Khm. Mi lesz a khm...az autóval?- kérdezem.
- Én megyek vele.- válaszolja.
- És a motorral?- nézek riadtan.
- Ma lesz az első órád. Ma egyedül mész. Ha képes voltál idehozni az autómat, akkor haza tudsz menni a motoroddal.- bólint, nagyon bízva a tervében.
- De hát én nem tudok...Megígérted.- szólaltam meg végül. Erre megállt.
- Jó. Maradj itt, várj meg. Elviszem haza az autót, majd gyalog visszajövök, végül pedig motorral hazaviszlek téged is, majd én is elmegyek haza.- jelenti ki, majd mielőtt még bármit szólni tudnék, már el is ment. Ebben csak az a baj, hogy így volt időm gondolkodni. Végül elkövettem életem egyik nagy meggondolatlanságát. Egyszerűen csak egy hibát kellett elkövetnem. Felszálltam a motorra, majd hazafelé hajtottam. Közepes sebességgel mentem, de ki voltam készülve, és minél hamarabb haza akartam érni. Ez rendben is volt, de jött egy bukkanó az úton. A kormány elfordult, elvesztettem az egyensúlyom és elestem. A motor a fejem mellett száguldott. Nagyon fájt a karom, mikor ránéztem észrevettem, hogy vérzik.
- Karen!- ez volt az utolsó dolog, amit hallottam.
2013. június 30., vasárnap
28. fejezet
- Caleb felajánlotta a sajátját, hogy mivel neki már nem kell a kocsi mellé egy robogó.- magyarázom.
- Nem.- vágja rá apa.
- De kedvezményes lenne!- erősködöm.
- Ööö. Azt hiszem én elmegyek.- szól közbe Caleb, megérezve a vitát.
- Rendben.- egyezek bele "majd én elintézem" hangsúllyal, le sem véve a szemem apáról. Caleb ad két puszit, majd lelép...kissé gyorsan.
- Hé-hé-hé.- nyugtat le anya.
- Karen, még nincs is jogosítványod.- emlékeztet. Nos, ez nekem sem jutott eszembe.
- Oké, de csak itt az utcában használnám, nem utazni, meg ilyesmi.- harcolok továbbra is.
- De hát akkor meg minek?- teszi fel a kérdést apu.
- Csak addig lennék vele az utcában, míg nincs jogosítványom, utána viszont már bárhol használhatnám, Caleb pedig most adja el, nem fogja "félre tenni".- ezen mindketten elgondolkoznak.
- Csak akkor, ha van elég pénzed rá, és van hozzá védőfelszerelésed.- alkudoznak.
- Mindkettő rendben van. Calebnek van bukósisakja, nekem pedig van elég spórolt pénzem.- vigyorgok. Anya sóhajt egyet.
- Akkor szólj Calebnek, és menj el hozzájuk a motorért. Hozzátok ide, itt gyakorolj. De visszaadom, ha bármi bajod lesz!- fenyeget meg.
- Köszönöm és vigyázok magamra.- bólintok. Már hívom is Calebet.
- Sikerrr!- kiáltok bele a telefonba.
- Az jó. Figyelj, nem lesz bajod?- kérdezi aggódva.
- Hát, segíthetnél az elején.- vallom be.
- Természetesen.- ígéri.
- A szüleim szerint még ma oda kéne mennem hozzád megvenni a védőfelszerelést, meg a robogót.
- Oké, gyere... idetalálsz gyalog?- érzem a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, remélem.- mondom, miközben magamban átismételem, mikor merre kell menni.
- Jól van, akkor gyere.- egyezik bele, majd leteszi.
Elrakom a telefont, előszedem a pénztárcám az ágy alól és összeszámolom a pénzt. Még marad is. Hurrá! Gyorsan egy sportcipőre cserélem a magas sarkút, és lemegyek.
A ház előtt lassan elindulok, miközben bólogatva koncentrálok az útra.
Odaérek és gyorsan ellenőrzöm, hogy tényleg elhoztam-e mindent. Oké, nyugi. Becsengetek, majd minden bizonnyal Suetól származó "nyitva van, gyere!" kiáltás után benyitok.
- Szia Karen! Örülök, hogy újra eljöttél hozzánk.- mosolyog kedvesen.
- Jó napot.- mondom szégyenlősen.
- Jaj, drágám, nem megbeszéltük már, hogy nyugodtan tegezz?- nevetgél.
- Hát persze, igen, tényleg.- bólintok elvörösödve. Körbenézek. Minden ugyan olyan, mint legutóbb volt.
- A robogóért jöttem.- mosolyodok el.
- Rendben van.- válaszol, majd meglátva a keresgélő tekintetem, azonnal kiszúrja, így szól Calebnek.
- Köszönöm.- pirulok el.
- Szia!- köszönt csókkal Caleb, mire majdnem elájulok.
- Gyere, kint van a garázsban.- tol el magától, majd kézen fogva vezet.
- Hm. Oké.- nézem meg. Kék színe van, és csillog-villog.
- Szeretném otthon kipróbálni. Segítesz?- kérdezem meg félve.
- Aha, megígértem.- mondja ki.
- Klassz.
- Kiviszem az útra, oké?- kezdi tolni.
- Jó, én bemegyek Suehoz elköszönni.- bólintok, majd elindulok.
- Elmegyünk kipróbálni a motort.- jelentem be.
- Karen. El kell valamit mondanom.- néz rám szégyenkezve, rögtön megijedek. Ekkor lép be Caleb.
- Tudjátok. Van valami, amit nem akartam soha elmondani Calebnek.- néz rá, mielőtt folytatná.- Igazából...én vagyok az igazi édesanyja.- vallja be.
- Mi?- kérdezzük egyszerre.
- Nem akartam elmondani, mert akkor felmerülne a kérdés, hogy ki az apád.- bámulja a cipőjét Sue.
- De hát...hogy tehetted ezt?!- borul ki Caleb.
- Igen, tudom...de.- erre Caleb megfordul és kimegy.
- Hé! Várj!- futok utána. Épp el tudom kapni a kezét.
- Karen én...sajnálom.- mondja, majd elhajt a robogóval.
Én egy percig csak állok. Nem tudom felfogni a történteket.
- Hát jó.- mondom. Bemegyek a garázsba és elindítom az autót. Még látni Caleb eltűnő alakját. Menni fog ez nekem. Hiszen számtalanszor láttam már aput ilyet csinálni.
És tényleg, egész ügyes vagyok. Caleb egy erdő felé hajt, én pedig utánamegyek. Amint megáll, én villámgyorsan csinálok mindent. Így sikerül beérnem őt.
- Caleb. Várj már meg.- kiáltok utána mérgesen. Erre megáll, hátranéz, majd hitetlenül felnevet. Inkább szenvedésből, mintsem más miatt.
- Látom elhoztad az autót.- vállat vonok. Végre mellé lépek és megfogom a kezét.
- Egyedül nem hagylak.- válaszolom előre nézve.
- Sejthettem volna.- motyogja halkan. Kérdőn nézek rá.
- Mióta veled vagyok, Sue nagyon furcsán viselkedett. Hát most már tudom miért.- magyarázza.
- Most mi lesz?- teszem fel a kérdést, amit nem igazán akartunk hallani.
- Nem.- vágja rá apa.
- De kedvezményes lenne!- erősködöm.
- Ööö. Azt hiszem én elmegyek.- szól közbe Caleb, megérezve a vitát.
- Rendben.- egyezek bele "majd én elintézem" hangsúllyal, le sem véve a szemem apáról. Caleb ad két puszit, majd lelép...kissé gyorsan.
- Hé-hé-hé.- nyugtat le anya.
- Karen, még nincs is jogosítványod.- emlékeztet. Nos, ez nekem sem jutott eszembe.
- Oké, de csak itt az utcában használnám, nem utazni, meg ilyesmi.- harcolok továbbra is.
- De hát akkor meg minek?- teszi fel a kérdést apu.
- Csak addig lennék vele az utcában, míg nincs jogosítványom, utána viszont már bárhol használhatnám, Caleb pedig most adja el, nem fogja "félre tenni".- ezen mindketten elgondolkoznak.
- Csak akkor, ha van elég pénzed rá, és van hozzá védőfelszerelésed.- alkudoznak.
- Mindkettő rendben van. Calebnek van bukósisakja, nekem pedig van elég spórolt pénzem.- vigyorgok. Anya sóhajt egyet.
- Akkor szólj Calebnek, és menj el hozzájuk a motorért. Hozzátok ide, itt gyakorolj. De visszaadom, ha bármi bajod lesz!- fenyeget meg.
- Köszönöm és vigyázok magamra.- bólintok. Már hívom is Calebet.
- Sikerrr!- kiáltok bele a telefonba.
- Az jó. Figyelj, nem lesz bajod?- kérdezi aggódva.
- Hát, segíthetnél az elején.- vallom be.
- Természetesen.- ígéri.
- A szüleim szerint még ma oda kéne mennem hozzád megvenni a védőfelszerelést, meg a robogót.
- Oké, gyere... idetalálsz gyalog?- érzem a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, remélem.- mondom, miközben magamban átismételem, mikor merre kell menni.
- Jól van, akkor gyere.- egyezik bele, majd leteszi.
Elrakom a telefont, előszedem a pénztárcám az ágy alól és összeszámolom a pénzt. Még marad is. Hurrá! Gyorsan egy sportcipőre cserélem a magas sarkút, és lemegyek.
A ház előtt lassan elindulok, miközben bólogatva koncentrálok az útra.
Odaérek és gyorsan ellenőrzöm, hogy tényleg elhoztam-e mindent. Oké, nyugi. Becsengetek, majd minden bizonnyal Suetól származó "nyitva van, gyere!" kiáltás után benyitok.
- Szia Karen! Örülök, hogy újra eljöttél hozzánk.- mosolyog kedvesen.
- Jó napot.- mondom szégyenlősen.
- Jaj, drágám, nem megbeszéltük már, hogy nyugodtan tegezz?- nevetgél.
- Hát persze, igen, tényleg.- bólintok elvörösödve. Körbenézek. Minden ugyan olyan, mint legutóbb volt.
- A robogóért jöttem.- mosolyodok el.
- Rendben van.- válaszol, majd meglátva a keresgélő tekintetem, azonnal kiszúrja, így szól Calebnek.
- Köszönöm.- pirulok el.
- Szia!- köszönt csókkal Caleb, mire majdnem elájulok.
- Gyere, kint van a garázsban.- tol el magától, majd kézen fogva vezet.
- Hm. Oké.- nézem meg. Kék színe van, és csillog-villog.
- Szeretném otthon kipróbálni. Segítesz?- kérdezem meg félve.
- Aha, megígértem.- mondja ki.
- Klassz.
- Kiviszem az útra, oké?- kezdi tolni.
- Jó, én bemegyek Suehoz elköszönni.- bólintok, majd elindulok.
- Elmegyünk kipróbálni a motort.- jelentem be.
- Karen. El kell valamit mondanom.- néz rám szégyenkezve, rögtön megijedek. Ekkor lép be Caleb.
- Tudjátok. Van valami, amit nem akartam soha elmondani Calebnek.- néz rá, mielőtt folytatná.- Igazából...én vagyok az igazi édesanyja.- vallja be.
- Mi?- kérdezzük egyszerre.
- Nem akartam elmondani, mert akkor felmerülne a kérdés, hogy ki az apád.- bámulja a cipőjét Sue.
- De hát...hogy tehetted ezt?!- borul ki Caleb.
- Igen, tudom...de.- erre Caleb megfordul és kimegy.
- Hé! Várj!- futok utána. Épp el tudom kapni a kezét.
- Karen én...sajnálom.- mondja, majd elhajt a robogóval.
Én egy percig csak állok. Nem tudom felfogni a történteket.
- Hát jó.- mondom. Bemegyek a garázsba és elindítom az autót. Még látni Caleb eltűnő alakját. Menni fog ez nekem. Hiszen számtalanszor láttam már aput ilyet csinálni.
És tényleg, egész ügyes vagyok. Caleb egy erdő felé hajt, én pedig utánamegyek. Amint megáll, én villámgyorsan csinálok mindent. Így sikerül beérnem őt.
- Caleb. Várj már meg.- kiáltok utána mérgesen. Erre megáll, hátranéz, majd hitetlenül felnevet. Inkább szenvedésből, mintsem más miatt.
- Látom elhoztad az autót.- vállat vonok. Végre mellé lépek és megfogom a kezét.
- Egyedül nem hagylak.- válaszolom előre nézve.
- Sejthettem volna.- motyogja halkan. Kérdőn nézek rá.
- Mióta veled vagyok, Sue nagyon furcsán viselkedett. Hát most már tudom miért.- magyarázza.
- Most mi lesz?- teszem fel a kérdést, amit nem igazán akartunk hallani.
2013. június 29., szombat
27. fejezet
Reggel egy ásítás után felkeltem és hallottam, hogy a ház előtt dudálnak. Caleb. Azonnal felpattantam és az ablakhoz rohanva megláttam őt, ahogy a kocsija előtt állva vár.
Felöltöztem egy laza farmer, zöld pulcsi összeállítás mellett döntöttem, majd (bár ilyet ritkán veszek fel) egy magas sarkút is magamra húzok, hogy egy kicsit csinibbé varázsolja az összeállításom. Végezetül az elmaradhatatlan gumi-karkötők és már készen is álltam. Hip-hip-hurrá.
Lefutottam a ház elé, de ez csak könnyűnek hangzik, mert magassarkúban futni, hogy is mondjam...nem ajánlott. Hát ja. Caleb csak mosolyogva elém sétált, majd nyújtotta a karját, hogy belé tudjak kapaszkodni. Sokszor mondom, de tényleg. Az én barátom a legjobb a világon...minden téren.
- Hé, szia! Jó a cipőd.- kapott el, nehogy elessek.
- Ah, szia. Kösz.- morogtam.
- Ööö, én tudom, milyen gonosz dolog más kinézetét kritizálni, de ez a magas sarkú azt hiszem, nem túl előnyös számodra. Már ami a járást illeti.- nézett le a lábamra. Hát igen.
- Ja, tudom. De ma már kibírom.- mondom makacsul.
- És, mit csinálsz itt reggel?- kérdezem, közben még mindig a cipőm nézzük, nehogy újra megkíséreljek elesni.
- Van egy ajánlatunk anyával, számodra.- magyarázza a talajt bámulva. Kérdőn nézek rá, mire folytatja.
- Mivel már nem használom a robogóm, eladnánk, és akár te is megkaphatnád, persze kedvezményes áron.- jelenti be.
- Wow!- nézek felvidulva. Lehetne egy motorom, ami csak az enyém.
- Szuper.- nézek hálásan felé, de ez nem volt jó ötlet, mert már megint megbotlottam.- De meg kell kérdezned a szüleidtől.- figyelmeztet, majd megfordul, ami miatt én is vele forgok, és beindul velem a házba. Anya és apa már lejöttek a konyhába.
- Anyu, apu szeretnék venni egy robogót.- lépek be, azonnal beszélve. Anya erre ijedten felnéz, apu pedig félrenyeli a kávéját.
- Hogy mit?!- kérdezik teljesen egyszerre.
Felöltöztem egy laza farmer, zöld pulcsi összeállítás mellett döntöttem, majd (bár ilyet ritkán veszek fel) egy magas sarkút is magamra húzok, hogy egy kicsit csinibbé varázsolja az összeállításom. Végezetül az elmaradhatatlan gumi-karkötők és már készen is álltam. Hip-hip-hurrá.
Lefutottam a ház elé, de ez csak könnyűnek hangzik, mert magassarkúban futni, hogy is mondjam...nem ajánlott. Hát ja. Caleb csak mosolyogva elém sétált, majd nyújtotta a karját, hogy belé tudjak kapaszkodni. Sokszor mondom, de tényleg. Az én barátom a legjobb a világon...minden téren.
- Hé, szia! Jó a cipőd.- kapott el, nehogy elessek.
- Ah, szia. Kösz.- morogtam.
- Ööö, én tudom, milyen gonosz dolog más kinézetét kritizálni, de ez a magas sarkú azt hiszem, nem túl előnyös számodra. Már ami a járást illeti.- nézett le a lábamra. Hát igen.
- Ja, tudom. De ma már kibírom.- mondom makacsul.
- És, mit csinálsz itt reggel?- kérdezem, közben még mindig a cipőm nézzük, nehogy újra megkíséreljek elesni.
- Van egy ajánlatunk anyával, számodra.- magyarázza a talajt bámulva. Kérdőn nézek rá, mire folytatja.
- Mivel már nem használom a robogóm, eladnánk, és akár te is megkaphatnád, persze kedvezményes áron.- jelenti be.
- Wow!- nézek felvidulva. Lehetne egy motorom, ami csak az enyém.
- Szuper.- nézek hálásan felé, de ez nem volt jó ötlet, mert már megint megbotlottam.- De meg kell kérdezned a szüleidtől.- figyelmeztet, majd megfordul, ami miatt én is vele forgok, és beindul velem a házba. Anya és apa már lejöttek a konyhába.
- Anyu, apu szeretnék venni egy robogót.- lépek be, azonnal beszélve. Anya erre ijedten felnéz, apu pedig félrenyeli a kávéját.
- Hogy mit?!- kérdezik teljesen egyszerre.
2013. június 28., péntek
26. fejezet
Sziasztok! A nagy szünetet sajnálom. Elgondolkodtam, és tulajdon képen azt hiszem a következő három napban egyszerre több bejegyzés is fog felkerülni az oldalra és azt hiszem eljön a Hawaii minta vége. Összesen 42 bejegyzést írtam Nektek (ezzel együtt 43-at), 25 fejezetet (eddig) és ezek mind- mind szép számok. Az oldalmegjelenítés 2000 fölött van (a zöld mérő csak a profil megjelenítést méri!), és naponta 20-30 ember jön fel a blogra. Ez szerintem nagyon szuper eredmény, szóval az elkövetkező három napban mindent beleadok. Még egy kicsit vonakodok a blog befejezésével kapcsolatban, írjatok megjegyzést Ti is, mi a véleményetek.
- Mehetünk?- mosolygott rám. A fürdőgatyájában volt, és egy kék pólóban.
- Persze.- virultam látványosan. Boldogan gondolkodtam el azon, vajon mi lesz, ha meghalok a túl sok mosolygástól. Azt hiszem, nem lesz rossz halálom.
Caleb megfogta a táskám, majd szabad kezével az enyém után nyúlt. Na ebben a pillanatban a szívem elszánt akarata volt, hogy kiugorjon.
Kimentünk a ház elé, ahol ott állt egy...egy autó.
- Ööö...- néztem elámulva az ezüst színben pompázó járgányt.
- Hát, tudod, mindjárt itt a szülinapom, és anyu minden áron venni akart egy autót.- mosolyodott el halványan.
- Hű!- bólintottam.
- Várj, és a jogosítványod?- kérdeztem elképedve.
- Nyugi, az is van.- nyugtatott meg. De még mindig volt baj.
- Ezt meg kell mondanom a szüleimnek.- mondtam magabiztosan, és már rohantam is be. Caleb pedig utánam.
- Hé! Állj már meg!- kapta el a csuklóm, majd folytatta.- Karen, már szóltam a szüleidnek.- mondta gyorsan.
- Mikor?- húztam össze a szemem.
- Mikor ezt- emelte meg a táskám.- pakoltad össze és én már nálatok voltam.- magyarázza.
- Ó. Rendben.- biccentettem, majd kérdőn a kocsi felé néztem. Most akkor hová üljek?
- Na ne csináld már!- sóhajtott fel nevetve, majd bentről kitárta a mellette lévő ajtót. Ó, akkor jó.
Az út úgy telt, hogy én össze vissza forogtam "felmérve" a kocsit, amin Caleb szakadt a röhögéstől. Utána a rádiót nyomkodtam, majd csodák csodájára találtam egy dalt.
- Jé, nézd! Micsoda szerencse!- szívatom kicsit Calebet. A rádióból természetesen Katy Perry szól.
- Ó, tényleg.- morogja finoman meglökve, nevetve rávigyorgok.
A strandon gyönyörű idő volt, jól döntöttünk ma, hogy elmentünk. Calebbel az oldalamon jól éreztem magam. Sokat beszélgettünk, viszont valahányszor a vízben voltunk ellőtte a "Hé, ne dobjalak meg?" viccét, amitől én elvörösödtem, ő pedig elmosolyodott. Hm. Ennek nem fordítva kéne lennie? Na mindegy.
Mikor este kifáradva hazaértem, anyáék már a hálóban voltak, így csak beköszöntem, majd rohantam én is az ágy felé. Jó éjt.
- Mehetünk?- mosolygott rám. A fürdőgatyájában volt, és egy kék pólóban.
- Persze.- virultam látványosan. Boldogan gondolkodtam el azon, vajon mi lesz, ha meghalok a túl sok mosolygástól. Azt hiszem, nem lesz rossz halálom.
Caleb megfogta a táskám, majd szabad kezével az enyém után nyúlt. Na ebben a pillanatban a szívem elszánt akarata volt, hogy kiugorjon.
Kimentünk a ház elé, ahol ott állt egy...egy autó.
- Ööö...- néztem elámulva az ezüst színben pompázó járgányt.
- Hát, tudod, mindjárt itt a szülinapom, és anyu minden áron venni akart egy autót.- mosolyodott el halványan.
- Hű!- bólintottam.
- Várj, és a jogosítványod?- kérdeztem elképedve.
- Nyugi, az is van.- nyugtatott meg. De még mindig volt baj.
- Ezt meg kell mondanom a szüleimnek.- mondtam magabiztosan, és már rohantam is be. Caleb pedig utánam.
- Hé! Állj már meg!- kapta el a csuklóm, majd folytatta.- Karen, már szóltam a szüleidnek.- mondta gyorsan.
- Mikor?- húztam össze a szemem.
- Mikor ezt- emelte meg a táskám.- pakoltad össze és én már nálatok voltam.- magyarázza.
- Ó. Rendben.- biccentettem, majd kérdőn a kocsi felé néztem. Most akkor hová üljek?
- Na ne csináld már!- sóhajtott fel nevetve, majd bentről kitárta a mellette lévő ajtót. Ó, akkor jó.
Az út úgy telt, hogy én össze vissza forogtam "felmérve" a kocsit, amin Caleb szakadt a röhögéstől. Utána a rádiót nyomkodtam, majd csodák csodájára találtam egy dalt.
- Jé, nézd! Micsoda szerencse!- szívatom kicsit Calebet. A rádióból természetesen Katy Perry szól.
- Ó, tényleg.- morogja finoman meglökve, nevetve rávigyorgok.
A strandon gyönyörű idő volt, jól döntöttünk ma, hogy elmentünk. Calebbel az oldalamon jól éreztem magam. Sokat beszélgettünk, viszont valahányszor a vízben voltunk ellőtte a "Hé, ne dobjalak meg?" viccét, amitől én elvörösödtem, ő pedig elmosolyodott. Hm. Ennek nem fordítva kéne lennie? Na mindegy.
Mikor este kifáradva hazaértem, anyáék már a hálóban voltak, így csak beköszöntem, majd rohantam én is az ágy felé. Jó éjt.
2013. június 24., hétfő
K-on! ajánló
Ma új rész helyett, inkább egy ajánlót hoztam. Remélem ez nem baj.
Ez egy anime lenne, a K-on!.:
Amit erről tudni kell, az az, hogy gimis lányokról szól.
Bővebben: Kezdetben 4 lány összeáll és alkotnak egy bandát.
- A tagok Yui, aki elég gyerekes (lásd: a húga "gondoskodik" róla), de nagyon szerethető. Hirtelen kezdi érdekelni a zene, majd kiderül, hogy van hozzá tehetsége. Ő a banda gitárosa.
- A dobos Ricchan, ő Yui párja, ha a viselkedésüket nézzük. Ők ketten nagyon viccesek, imádom mindkettejüket. Én őt egy kicsit fiúsnak találom.
- A másik gitáros Mio. Hihetetlenül szép, és formás alakjával mindenkit elvarázsol, azonban ehhez szerény, ijedős, félénk tulajdonságok járulnak hozzá. Ő és Ricchan kezdetben is ismerték egymást. Be kell vallja, ő a kedvencem. :)
- És végül pedig Mugi. Ő egy gazdag család gyermeke, mindig gondoskodik a sütiről és a teáról, koktélokról. Kedves és kicsit...hogy is mondjam. Egyáltalán nincs vele tisztában, milyen különleges és kivételes a helyzete családjának befolyása miatt.
Ez lenne a K-on! ajánlóm. Remélem tetszett.
2013. június 22., szombat
25. fejezet
Vigyorogva ültem le apa mellé és le sem vettem a szemem a klipről. Anyuéknak nem tűnt fel a kissé túl nagy lelkesedésem a videó iránt. Szerintem azt hitték, ez is csak egy tipikus "Hűűű, de szuper klip és hűűű, de szuper énekes és...hűűű!" szindróma. Minden esetre reggeli után hirtelen kedvem támadt strandolni egyet, így szóltam a szüleimnek.
- Hé, na kik a világ legjobb szülei?- hízelegtem mosolyogva. Igencsak gyenge színész vagyok, anyuék rögtön tudták (mint általában), hogy szeretnék valamit.
- Csak ne mellnagyobbítás legyen!- imádkozott anya.
- Ööö...én csak le szeretnék menni a strandra.- mondtam furán. Sajnos sem anya, sem apa nem akart ma elmenni, így nekiálltam látványosan szenvedni. Apa unta meg előbb.
- És mi lenne, ha Calebbel mennél. A múltkor is majdnem végig vele voltál.- nézett fel apa a focimeccsből, amit éppen a TV előtt elfeküdve bámult. Elgondolkodtam. Ha ráér, akkor miért ne mehetnék vele?
- Oké, mindjárt felhívom.- bólintottam, majd előhúztam a telefonom. Néhány perc múlva megbeszéltük, hogy mindjárt idejön értem és addig pakoljak össze. Hurrá! :)
- Caleb nemsokára itt lesz, elmegyek vele, jó?- kértem engedélyt.
- Érezd jól magad! Figyeljetek egymásra is!- ezt a két mondatot kaptam válaszként. Hogy mennyire aggódnak értem! Pff. Bár, ahogy magamat ismerem, ha épp ellenkezőleg csinálják, akkor meg az lenne a bajom.
Gyorsan összepakoltam (bikini, törölköző, naptej, napszemüveg, strandpapucs, mobil, SzJG kötet, ceruza+üres lapok, zsebpénz, hajkefe, hajcsat, hajgumi), majd minden cuccom egy beleömlesztettem egy táskába. Alig fértem el. Lehet, hogy ez így rosszul hangzik (nem lehet, biztos), de ez mind kell. Így valahogy benyomorgattam a táskába mindent és mivel sikerült, nyertes vigyorral mentem ki a nappaliba. Caleb már ott várt rám.
- Hé, na kik a világ legjobb szülei?- hízelegtem mosolyogva. Igencsak gyenge színész vagyok, anyuék rögtön tudták (mint általában), hogy szeretnék valamit.
- Csak ne mellnagyobbítás legyen!- imádkozott anya.
- Ööö...én csak le szeretnék menni a strandra.- mondtam furán. Sajnos sem anya, sem apa nem akart ma elmenni, így nekiálltam látványosan szenvedni. Apa unta meg előbb.
- És mi lenne, ha Calebbel mennél. A múltkor is majdnem végig vele voltál.- nézett fel apa a focimeccsből, amit éppen a TV előtt elfeküdve bámult. Elgondolkodtam. Ha ráér, akkor miért ne mehetnék vele?
- Oké, mindjárt felhívom.- bólintottam, majd előhúztam a telefonom. Néhány perc múlva megbeszéltük, hogy mindjárt idejön értem és addig pakoljak össze. Hurrá! :)
- Caleb nemsokára itt lesz, elmegyek vele, jó?- kértem engedélyt.
- Érezd jól magad! Figyeljetek egymásra is!- ezt a két mondatot kaptam válaszként. Hogy mennyire aggódnak értem! Pff. Bár, ahogy magamat ismerem, ha épp ellenkezőleg csinálják, akkor meg az lenne a bajom.
Gyorsan összepakoltam (bikini, törölköző, naptej, napszemüveg, strandpapucs, mobil, SzJG kötet, ceruza+üres lapok, zsebpénz, hajkefe, hajcsat, hajgumi), majd minden cuccom egy beleömlesztettem egy táskába. Alig fértem el. Lehet, hogy ez így rosszul hangzik (nem lehet, biztos), de ez mind kell. Így valahogy benyomorgattam a táskába mindent és mivel sikerült, nyertes vigyorral mentem ki a nappaliba. Caleb már ott várt rám.
Köszönöm Nektek
Ja, és még valami mára. Nagyon örülök, mert a napokban fellendült a blog, tegnap több, mint 60 ember látogatta meg. Nagyon köszönöm!!
24. fejezet
1874 (!!!) oldalmegjelenítés, valamint 3 rendszeres olvasó. Erre nagyon büszke vagyok. Köszi.
És persze jöjjön a megérdemelt folytatás.
Anyu kikészített a megbeszélnivalójával, így egész este nyugtalan voltam. Amint az első napsugár megjelent, már ugrottam is ki az ágyból. Először meg akartam beszélni ezt Calebbel, de rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet. Inkább hagytam...vagyis hagyni próbáltam. Őszintén szólva mindenképpen el akartam felejteni, de nem ment. Caleb tényleg ezt akarná? Eddig nem vettem észre.
Lassan végiggondoltam mindent, majd kezdett derengeni valami. Caleb nem tenne ilyet, ráadásul pont anyunak hiszek? Ezt nem azért mondom, de mindenen felspannolja magát ami velem történik. Ez nem rossz, csak egyszerűen nem szabad komolyan vennem. Az én barátom a világ legjobbja és én nem kételkedem benne. Ezt alaposan leszögeztem magamban, majd egyszerűen felöltöztem. Kedvetlen voltam, de nem is véletlenül, az idő ma borús volt, látszott az égen, hogy esni fog. Ma pink-napot tartottam, rózsaszín Converse, szintén rózsaszín felső és farmer virított rajtam. Kivételesen néhány színes gumikarkötőt is felhúztam a csuklómra.
A szüleim megdicsértek, hogy hajlandó voltam hosszú ujjú blúzt felvenni, ráadásul külön örültek, hogy még sálat is tekertem a nyakam köré, én pedig tartottam magam a "jó gyerek" énemhez. Beletörődtem a rossz időbe, majd a szokásos zabpehely felé indultam. Ma epres volt otthon. Mivel ez is pink színben játszott, megdicsértem magam, hogy ilyen jól sikerült eltalálnom a színt. Jókedvűen néztem rá a tévéképernyőre. Éppen valami zene ment, de az már érdekesebb, mi. Katy Perry- Last friday night. :)
És persze jöjjön a megérdemelt folytatás.
Anyu kikészített a megbeszélnivalójával, így egész este nyugtalan voltam. Amint az első napsugár megjelent, már ugrottam is ki az ágyból. Először meg akartam beszélni ezt Calebbel, de rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet. Inkább hagytam...vagyis hagyni próbáltam. Őszintén szólva mindenképpen el akartam felejteni, de nem ment. Caleb tényleg ezt akarná? Eddig nem vettem észre.
Lassan végiggondoltam mindent, majd kezdett derengeni valami. Caleb nem tenne ilyet, ráadásul pont anyunak hiszek? Ezt nem azért mondom, de mindenen felspannolja magát ami velem történik. Ez nem rossz, csak egyszerűen nem szabad komolyan vennem. Az én barátom a világ legjobbja és én nem kételkedem benne. Ezt alaposan leszögeztem magamban, majd egyszerűen felöltöztem. Kedvetlen voltam, de nem is véletlenül, az idő ma borús volt, látszott az égen, hogy esni fog. Ma pink-napot tartottam, rózsaszín Converse, szintén rózsaszín felső és farmer virított rajtam. Kivételesen néhány színes gumikarkötőt is felhúztam a csuklómra.
A szüleim megdicsértek, hogy hajlandó voltam hosszú ujjú blúzt felvenni, ráadásul külön örültek, hogy még sálat is tekertem a nyakam köré, én pedig tartottam magam a "jó gyerek" énemhez. Beletörődtem a rossz időbe, majd a szokásos zabpehely felé indultam. Ma epres volt otthon. Mivel ez is pink színben játszott, megdicsértem magam, hogy ilyen jól sikerült eltalálnom a színt. Jókedvűen néztem rá a tévéképernyőre. Éppen valami zene ment, de az már érdekesebb, mi. Katy Perry- Last friday night. :)
2013. június 21., péntek
23. fejezet
Mielőtt a történetre térnék elmondanám, hogy nagyon sajnálom a kihagyást, de nyár van és ilyenkor nehezen "aktivizálom magam", szóval ezer bocs. :)
Karen üzenete: Fogadok, de miben?
Caleb üzenete: Hmm...az aki veszít, elárul magáról egy kínos titkot. Megfelel?
Karen üzenete: Oké, legyen.
Karen üzenete: Katy Perry- Last friday night Ez a tippem.
Caleb üzenete: ...........EZ AZ!!!! Honnan tudtad?
Karen üzenete: Sue nagyon kedves velem... :)
Hát igen. Ilyen a jó viszony. Hihi.
Caleb üzenete: Sejthettem volna.
Karen üzenete: Na, mi a titok?
Iszonyú nyugtalanul ültem a gép előtt és vártam a válaszra. Mindjárt megtudok valami kínosat Calebről!
Caleb üzenete: Oké-oké. Minden délután leülök a szobámban és megnézem a fényképalbumot amiben én szerepelek kiskoromban.
Hitetlenül meredtem a képernyőre. Sokan ezt nagyon önimádónak, vagy nagyképűnek tekintenék, de én értem ezt. Caleb ezt nem azért nézte meg minden nap, mert magában akart gyönyörködni. Nagyon nem.
Karen üzenete: Rendben. Figyelj, nekem menni kell, szia!
Caleb üzenete: Szia! xxx
Mosolyogva néztem a 3 x-re, majd hallottam, hogy anyu újra hív. Komótosan sétáltam lefelé a lépcsőn, de anyu rám szólt, hogy "kicsit jobban siess már!", így belehúztam. Kérdőn néztem anyára, aki az asztalnál ült és láthatóan nagyon koncentrált.
- Karen, meg kell beszélnünk valamit.- szögezte le, majd megvárta míg leülök a vele szemben lévő székre.
- Még nagyon fiatal vagy...-kezdte, de "14 vagyok, mi ebben a fiatal?? szemmel néztem rá. Folytatta.-...egyes dolgokhoz. Muszáj megkérdeznem, hogy tényleg szeretitek-e egymást Calebbel?- csak bólintok, majd tovább sürgetem.
- Rendben. Tudod, ha viszontszeret, akkor biztosan majd szeretné ezt kifejezni és... komolyabbá tenni a kapcsolatot. Érted?- nézett a szemembe. Értettem mit mond, de nem értettem miért mondta.
- Szóval én azt szeretném, ha ezzel mindenképpen várnátok, míg nagykorúak lesztek.- fejezte be a mondandóját, mire én elképedve néztem rá.
- Anya. Én szeretem Calebet, de természetesen én ezzel mindenképpen várok még.
- Ó, de jó!- könnyebbült meg.
- Akkor ezt elfogadod? Mármint amit mondtam.- hajolt közelebb.
- Igen, persze.- mintha alkudoznék...
- Jól van. Tudod, ha szeretnéd, mutathatok olyan oldalakat, ahol ezt taglalják. Szörnyű, mikor egy lány fiatalon teherbe esik. Meg kéne nézned...- próbálkozott.
- Neeem! Nagyon nem!- vágtam rá azonnal.
- Hát jó.- törődött bele.
Felmentem a szobámba és értetlenül néztem magam elé. Te jó ég.
Karen üzenete: Fogadok, de miben?
Caleb üzenete: Hmm...az aki veszít, elárul magáról egy kínos titkot. Megfelel?
Karen üzenete: Oké, legyen.
Karen üzenete: Katy Perry- Last friday night Ez a tippem.
Caleb üzenete: ...........EZ AZ!!!! Honnan tudtad?
Karen üzenete: Sue nagyon kedves velem... :)
Hát igen. Ilyen a jó viszony. Hihi.
Caleb üzenete: Sejthettem volna.
Karen üzenete: Na, mi a titok?
Iszonyú nyugtalanul ültem a gép előtt és vártam a válaszra. Mindjárt megtudok valami kínosat Calebről!
Caleb üzenete: Oké-oké. Minden délután leülök a szobámban és megnézem a fényképalbumot amiben én szerepelek kiskoromban.
Hitetlenül meredtem a képernyőre. Sokan ezt nagyon önimádónak, vagy nagyképűnek tekintenék, de én értem ezt. Caleb ezt nem azért nézte meg minden nap, mert magában akart gyönyörködni. Nagyon nem.
Karen üzenete: Rendben. Figyelj, nekem menni kell, szia!
Caleb üzenete: Szia! xxx
Mosolyogva néztem a 3 x-re, majd hallottam, hogy anyu újra hív. Komótosan sétáltam lefelé a lépcsőn, de anyu rám szólt, hogy "kicsit jobban siess már!", így belehúztam. Kérdőn néztem anyára, aki az asztalnál ült és láthatóan nagyon koncentrált.
- Karen, meg kell beszélnünk valamit.- szögezte le, majd megvárta míg leülök a vele szemben lévő székre.
- Még nagyon fiatal vagy...-kezdte, de "14 vagyok, mi ebben a fiatal?? szemmel néztem rá. Folytatta.-...egyes dolgokhoz. Muszáj megkérdeznem, hogy tényleg szeretitek-e egymást Calebbel?- csak bólintok, majd tovább sürgetem.
- Rendben. Tudod, ha viszontszeret, akkor biztosan majd szeretné ezt kifejezni és... komolyabbá tenni a kapcsolatot. Érted?- nézett a szemembe. Értettem mit mond, de nem értettem miért mondta.
- Szóval én azt szeretném, ha ezzel mindenképpen várnátok, míg nagykorúak lesztek.- fejezte be a mondandóját, mire én elképedve néztem rá.
- Anya. Én szeretem Calebet, de természetesen én ezzel mindenképpen várok még.
- Ó, de jó!- könnyebbült meg.
- Akkor ezt elfogadod? Mármint amit mondtam.- hajolt közelebb.
- Igen, persze.- mintha alkudoznék...
- Jól van. Tudod, ha szeretnéd, mutathatok olyan oldalakat, ahol ezt taglalják. Szörnyű, mikor egy lány fiatalon teherbe esik. Meg kéne nézned...- próbálkozott.
- Neeem! Nagyon nem!- vágtam rá azonnal.
- Hát jó.- törődött bele.
Felmentem a szobámba és értetlenül néztem magam elé. Te jó ég.
2013. június 15., szombat
22. fejezet
Miután lustultam egy kicsit felkeltem és elővettem a Tabletemet. Az MSN betöltött és a zöld fényre vigyorogtam Caleb neve mellett.
Karen üzenete: Szia!
Caleb üzenete: Szia! Mi újság?
Karen üzenete: Kifáradtam.
Caleb üzenete: Hiszen csak ültünk és ebédeltünk :)...
Hát ja. Ő ült és ebédelt, én agyaltam, mit mondjak, mit csináljak, hogy viselkedjek.
Karen üzenete: Igen, de nagyon fárasztó volt izgulnom.
Caleb üzenete: Min izgultál?
Karen üzenete: Á, semmi.
Jobb, ha nem tudja meg, min mentem keresztül. Lányos para. Khm.
Caleb üzenete: Oké. Na, most én jövök.
Karen üzenete: ???
Caleb üzenete: Hajlandó vagyok meghallgatni 3 számot, ami tetszik neked.
Karen üzenete: Oké.: Taylor Swift- 22, Katy Perry- Last friday night, Gorillaz- Clint Eastwood. Ezek. :)
Caleb üzenete: Pill.
Karen üzenete: Oks.
Caleb üzenete: Megvan.
Caleb üzenete: Egy tetszik. Fogadok, hogy nem találod el elsőre melyik.
Karen üzenete: Szia!
Caleb üzenete: Szia! Mi újság?
Karen üzenete: Kifáradtam.
Caleb üzenete: Hiszen csak ültünk és ebédeltünk :)...
Hát ja. Ő ült és ebédelt, én agyaltam, mit mondjak, mit csináljak, hogy viselkedjek.
Karen üzenete: Igen, de nagyon fárasztó volt izgulnom.
Caleb üzenete: Min izgultál?
Karen üzenete: Á, semmi.
Jobb, ha nem tudja meg, min mentem keresztül. Lányos para. Khm.
Caleb üzenete: Oké. Na, most én jövök.
Karen üzenete: ???
Caleb üzenete: Hajlandó vagyok meghallgatni 3 számot, ami tetszik neked.
Karen üzenete: Oké.: Taylor Swift- 22, Katy Perry- Last friday night, Gorillaz- Clint Eastwood. Ezek. :)
Caleb üzenete: Pill.
Karen üzenete: Oks.
Caleb üzenete: Megvan.
Caleb üzenete: Egy tetszik. Fogadok, hogy nem találod el elsőre melyik.
2013. június 14., péntek
1000
A nagy év végében nem is ünnepeltem meg az 1000 oldalmegjelenítést. Nagyon köszönöm, remélem minden tetszik az oldalon. Boldog vagyok. De nagyon. *-*
Nekünk holnap évzáró van és bár a 21. fejezetben is írtam Nektek egy vakáció feliratot, mégis én ezt ide is kiraknám. VAKÁCIÓ!
Nekünk holnap évzáró van és bár a 21. fejezetben is írtam Nektek egy vakáció feliratot, mégis én ezt ide is kiraknám. VAKÁCIÓ!
21. fejezet
VAKÁCIÓ!
- Hűűű!- mondtam halkan. A képen egy szőke (!) hajú kisfiú néz fel félénken egy karcsú nőre, aki mosolyogva néz le rá. A fiún egy elnyűtt kardigán van kopott rövid nacival, a nőn pedig egy bársony szűk szoknya hozzá illő vérvörös blézerrel. A haja rendezett, a mosolya bátorító. A háttérben a már ismerős ház szerepel.
- Ez mikor készült?- kérdeztem.
- Aznap, mikor hazahozott.- mondta csendesen.
- Értem.- mondtam. A beszélgetést az szakította meg, hogy Sue felkiáltott. Kész volt az ebéd.
- Menjünk.- húzott fel és elindultunk.
Az ebéd nagyon finom volt és Sue iszonyú rendes volt velem végig. Miután végeztünk én is megkaptam a szokásos kérdéseket, miszerint "jövőre hányadikos leszek?", vagy "mennyi idős vagyok?". Szóval jól éreztem magam. Caleb vitt haza engem délután és a kapuban még megálltunk beszélni.
- Nagyon rendes az anyukád.- biztosítom a dologról. Elmosolyodik.
- A te szüleid is.- bólint.
- Nem szeretnél bejönni?- kérdezem a ház felé nézve.
- Most inkább haza megyek. Még beszélünk.- puszil arcon, majd elhajt a motorral.
A házban anyuék fárasztanak, hogy "illedelmes voltam-e?" és "minden rendben volt-e?" és "milyenek Caleb szülei?". Türelmesen válaszoltam, de az utolsó kérdésnél megakadtam.
- Igen, Sue nagyon kedves, de ööö....van valami, amit nem tudtam mielőtt elmentem...- akadoztam.-...szóval Sue egyedül él és Calebet csak örökbe fogadta.- magyarázom.
- Ó.- esik le egyszerre anyuéknak. Hát igen.
- És mikor fogadta örökbe?- kérdezi anyu.
- 5 éves korában.- válaszolok.
- Akkor már egy ideje biztos együtt élnek.- bólogat apu, majd anyu is egyetértőn biccent.
Felmegyek a szobámba és fáradtan roskadok le az ágyba. Húú, de elfáradtam.
2013. június 11., kedd
20. fejezet
Szóval, tegnap raktam fel egy ilyen "bónusz-bejegyzést". Ilyenek még bőven lesznek, leginkább akkor, mikor ráérek és van kedvem írni. Mivel jön a nyári szünet, szerintem sok-sok ilyen lesz, de nem mondok biztosra semmit. Na és jöjjön a történet folytatása. ;)
Caleb anyukája nem kérdezett semmit, csak mondta, hogy tegezzem nyugodtan, és megmutatta mi hol van. Caleb végül bevezetett a szobájába, ami nagyon klasszul nézett ki. Az ablakok egész a fal aljától a tetejéig értek, az egyik oldalon TV volt felszerelve, alatta pedig egy Xbox pihent az üveg asztalon néhány újság kíséretében. A falak krémszínnel voltak ellátva, a szoba plafonjára pedig néhány az időtől halványodó csillag volt felfestve. Az ágy két személyes, bár kissé szétszórtan van megvetve. Két párna, alattuk pedig vékony, kék ágytakaró.
- Amikor azt mondtad, a szobád a hátsókertre néz, nem erre gondoltam.- bámultam a két óriási ablakot. Csak megvonta a vállát és a szobában elhelyezett egyik fotelbe vetette magát. Némi gondolkodás után én a mellette lévőt választottam és a lábam keresztbe téve néztem rá.
- Sue nagyon kedvesnek tűnik.- jelentettem ki halkan.
- Hát igen, én is annak találom, mióta ismerem.- nézte a padlót, miközben azt hiszem visszaemlékezett.
- Hogy érted, hogy "mióta ismerem"?- húztam össze a szemöldököm.
- Nos, egy árvaházban nevelkedtem 5 éves koromig, mikor Sue örökbefogadott.- mesélte még mindig nem nézve fel. Elámultam. Szóval ezért ilyen a korkülönbség!
- Hű, te árvaházban éltél? És szeretted?- csodálkoztam el.
- Igen és nem nagyon.- válaszolt felnézve. A szemében volt valami szomorúság, amitől a kíváncsiságom elszállt és megfogtam a kezét.
- Ó, sajnálom. Nem akartalak felzaklatni.- néztem rá szomorúan, mire halvány mosolyra húzta a száját.
- Semmi baj. Nyugodtan kérdezz, ha szeretnél.- mondta. Próbáltam megállni, de végül még egyet muszáj volt.
- Még egy utolsót. Van közös képed vele, mikor fiatal vagy?- tettem fel a kérdést.
- Persze. Szeretnéd megnézni?- mosolyodott el véglegesen, mire felálltam és azonnal kíváncsian meredtem rá.
Caleb anyukája nem kérdezett semmit, csak mondta, hogy tegezzem nyugodtan, és megmutatta mi hol van. Caleb végül bevezetett a szobájába, ami nagyon klasszul nézett ki. Az ablakok egész a fal aljától a tetejéig értek, az egyik oldalon TV volt felszerelve, alatta pedig egy Xbox pihent az üveg asztalon néhány újság kíséretében. A falak krémszínnel voltak ellátva, a szoba plafonjára pedig néhány az időtől halványodó csillag volt felfestve. Az ágy két személyes, bár kissé szétszórtan van megvetve. Két párna, alattuk pedig vékony, kék ágytakaró.
- Amikor azt mondtad, a szobád a hátsókertre néz, nem erre gondoltam.- bámultam a két óriási ablakot. Csak megvonta a vállát és a szobában elhelyezett egyik fotelbe vetette magát. Némi gondolkodás után én a mellette lévőt választottam és a lábam keresztbe téve néztem rá.
- Sue nagyon kedvesnek tűnik.- jelentettem ki halkan.
- Hát igen, én is annak találom, mióta ismerem.- nézte a padlót, miközben azt hiszem visszaemlékezett.
- Hogy érted, hogy "mióta ismerem"?- húztam össze a szemöldököm.
- Nos, egy árvaházban nevelkedtem 5 éves koromig, mikor Sue örökbefogadott.- mesélte még mindig nem nézve fel. Elámultam. Szóval ezért ilyen a korkülönbség!
- Hű, te árvaházban éltél? És szeretted?- csodálkoztam el.
- Igen és nem nagyon.- válaszolt felnézve. A szemében volt valami szomorúság, amitől a kíváncsiságom elszállt és megfogtam a kezét.
- Ó, sajnálom. Nem akartalak felzaklatni.- néztem rá szomorúan, mire halvány mosolyra húzta a száját.
- Semmi baj. Nyugodtan kérdezz, ha szeretnél.- mondta. Próbáltam megállni, de végül még egyet muszáj volt.
- Még egy utolsót. Van közös képed vele, mikor fiatal vagy?- tettem fel a kérdést.
- Persze. Szeretnéd megnézni?- mosolyodott el véglegesen, mire felálltam és azonnal kíváncsian meredtem rá.
2013. június 10., hétfő
19. fejezet
Az úton nem történt semmi, végig azon gondolkoztam, hogyan kéne köszönnöm Caleb szüleinek. Nála teljesen érthető, hogy kezet fog, de én mit csináljak??
Arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk. Egy halványkék ház előtt álltunk meg. Rendezett kert, világos fa ablakok és a felső emeleten terasz.
- Melyik a te szobád?- tűnődtem el, mire előre mutatott.
- A ház másik végében, a földszinten.- mondta.- A hátsó kertre néz az ablakom.- folytatta elvigyorodva.
- Aham.- zártam le a témát.
Elindultunk befelé és mivel látta rajtam, hogy kicsit (na jó, nem kicsit) izgultam, ezért megsimította a vállam és nevetve megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz, nem esznek meg.- biztatott. Hát jó. Csak azt nem értem, ő miért nem félt, mikor hozzánk jött? Ja, hogy ő nem szokott ilyeneken parázni? Oké.
Bólintottam, majd egy halkan csilingelő csengő hangját hallottam. Becsengettünk. A lélegzetem is visszatartottam, majd egy elég öreg néni nyitott ajtót. Elegánsan volt öltözve, a kezén arany karkötő, a nyakában vékony arany lánc.
- Karen, ő az édesanyám, Sue.- mutatott be, én pedig teljesen összezavarodtam. Mi van?
- Ó, jó napot.- mosolyodtam el illedelmesen.
- Szia! már sokat hallottam rólad.- jelent meg halvány mosoly az apró ráncokkal tarkított arcán.
A mondat hallatára elvörösödve mentem be a házba. A ház óriási volt, bár kívülről nem tűnt ekkorának. Nagy terek, modern bútorok, széles, hosszú lépcsők mindenhol. Elámulva néztem körül, de mindig eszembe jutott a tény, hogy Caleb anyja inkább a nagyanyja lehetne. Mi ez az egész??
Arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk. Egy halványkék ház előtt álltunk meg. Rendezett kert, világos fa ablakok és a felső emeleten terasz.
- Melyik a te szobád?- tűnődtem el, mire előre mutatott.
- A ház másik végében, a földszinten.- mondta.- A hátsó kertre néz az ablakom.- folytatta elvigyorodva.
- Aham.- zártam le a témát.
Elindultunk befelé és mivel látta rajtam, hogy kicsit (na jó, nem kicsit) izgultam, ezért megsimította a vállam és nevetve megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz, nem esznek meg.- biztatott. Hát jó. Csak azt nem értem, ő miért nem félt, mikor hozzánk jött? Ja, hogy ő nem szokott ilyeneken parázni? Oké.
Bólintottam, majd egy halkan csilingelő csengő hangját hallottam. Becsengettünk. A lélegzetem is visszatartottam, majd egy elég öreg néni nyitott ajtót. Elegánsan volt öltözve, a kezén arany karkötő, a nyakában vékony arany lánc.
- Karen, ő az édesanyám, Sue.- mutatott be, én pedig teljesen összezavarodtam. Mi van?
- Ó, jó napot.- mosolyodtam el illedelmesen.
- Szia! már sokat hallottam rólad.- jelent meg halvány mosoly az apró ráncokkal tarkított arcán.
A mondat hallatára elvörösödve mentem be a házba. A ház óriási volt, bár kívülről nem tűnt ekkorának. Nagy terek, modern bútorok, széles, hosszú lépcsők mindenhol. Elámulva néztem körül, de mindig eszembe jutott a tény, hogy Caleb anyja inkább a nagyanyja lehetne. Mi ez az egész??
2013. június 8., szombat
18. fejezet
Június 22.
Tegnap anyuval csajos napot tartottunk. Megnéztünk csomó filmet és sorozatot, anyu mutatott néhány sminktrükköt (semmi komoly, csak szemceruzával történő kihúzás), begöndörítettük a hajam, meg ilyesmi. Szóval elvoltunk. Arra ébredtem, hogy a gondosan párnám alá rejtett telefonom rezeg. Egy üzenet Calebtől.
Ne feledd, ma megyünk hozzám!
Kicsit idegesen felugrottam, majd a ruháim felé néztem. Ma egy kék egybe ruha, kék-fehér sál és fehér cipő volt a soron. Az összeállításban kicsit kételkedve mentem le a konyhába. Sajnos senkitől nem tudtam kérdezni, mert az asztalon egy levél várt. Vásárolni mentek. Én épp egy nagy gondban vagyok, ők meg vásárolnak. Hip-hip-hurrá.
Morcosan ültem le a TV elé és kezdtem keresgélni. Anyuék nem jöttek, de ezt meg is tudtam érteni, mert a környékünkön nincs sok bolt, így messzebb kell mennünk minden alkalommal. Éppen az Így jártam anyátokkal egyik epizódját néztem, mikor csengettek.
- Szia!- köszönt Caleb, miközben a bukósisakot vette le. Egy márkás pulcsi, világos barna farmer és tornacipő volt rajta. Mondanom sem kell, nagyon-nagyon jól nézett ki.
- Nagyon csinos vagy.- dicsért meg engem.
- Köszi.- mosolyodtam el, majd bementünk.
- Anyuék boltban vannak, mindjárt írok nekik, hogy elmentünk.- nyúltam a mobilomért...azaz nyúltam volna, ha Caleb nem előz meg és rejti a háta mögé.
- Odaadnád?- néztem rá, de csak mosolygott.
- Vedd el.- nyújtotta felém, de mikor ezt tettem volna, ő felemelte a kezét, így ugrálva próbáltam a telómhoz jutni. Ennek az lett a vége, hogy megbotlottam és kis híján elestem, de Caleb elkapott és megcsókolt. Na ez volt az a pillanat, mikor engem már nem érdekelt a telefon...sem bármi más. A hosszadalmas csók után végre kikaptam a kezéből a készüléket és írtam anyuéknak.
- Induljunk.- jelentettem ki. Caleb bólintott és megvárta, hogy elkészítsem a hajam, meg bevegyek egy rágót, amit egyébként 5 perc elteltével kiköptem.
Bekötöttem a bukósisak csatját (most már megy egyedül is, nem úgy, mint a moziba menet) és Caleb most is hátranézett.
- Kész vagy?- kérdezte. Mondtam már, hogy motorozás közben milyen nagyon menő?
- Igen, menjünk.- bólintottam.
Ne feledd, ma megyünk hozzám!
Kicsit idegesen felugrottam, majd a ruháim felé néztem. Ma egy kék egybe ruha, kék-fehér sál és fehér cipő volt a soron. Az összeállításban kicsit kételkedve mentem le a konyhába. Sajnos senkitől nem tudtam kérdezni, mert az asztalon egy levél várt. Vásárolni mentek. Én épp egy nagy gondban vagyok, ők meg vásárolnak. Hip-hip-hurrá.
Morcosan ültem le a TV elé és kezdtem keresgélni. Anyuék nem jöttek, de ezt meg is tudtam érteni, mert a környékünkön nincs sok bolt, így messzebb kell mennünk minden alkalommal. Éppen az Így jártam anyátokkal egyik epizódját néztem, mikor csengettek.
- Szia!- köszönt Caleb, miközben a bukósisakot vette le. Egy márkás pulcsi, világos barna farmer és tornacipő volt rajta. Mondanom sem kell, nagyon-nagyon jól nézett ki.
- Nagyon csinos vagy.- dicsért meg engem.
- Köszi.- mosolyodtam el, majd bementünk.
- Anyuék boltban vannak, mindjárt írok nekik, hogy elmentünk.- nyúltam a mobilomért...azaz nyúltam volna, ha Caleb nem előz meg és rejti a háta mögé.
- Odaadnád?- néztem rá, de csak mosolygott.
- Vedd el.- nyújtotta felém, de mikor ezt tettem volna, ő felemelte a kezét, így ugrálva próbáltam a telómhoz jutni. Ennek az lett a vége, hogy megbotlottam és kis híján elestem, de Caleb elkapott és megcsókolt. Na ez volt az a pillanat, mikor engem már nem érdekelt a telefon...sem bármi más. A hosszadalmas csók után végre kikaptam a kezéből a készüléket és írtam anyuéknak.
- Induljunk.- jelentettem ki. Caleb bólintott és megvárta, hogy elkészítsem a hajam, meg bevegyek egy rágót, amit egyébként 5 perc elteltével kiköptem.
Bekötöttem a bukósisak csatját (most már megy egyedül is, nem úgy, mint a moziba menet) és Caleb most is hátranézett.
- Kész vagy?- kérdezte. Mondtam már, hogy motorozás közben milyen nagyon menő?
- Igen, menjünk.- bólintottam.
2013. június 7., péntek
Néhány infó rólam és a Hawaii mintáról
Tehát jöjjön némi fontos dolog rólam és, mint utóbb kitaláltam a Hawaii mintáról.
Rólam:
- Még általános iskolába járok.
- Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy egy országos meseíró versenyen különdíjas lettem.
- Szeretek írni és olvasni is, de azért az írást jobbnak találom.
- Van egy tesóm.
- A szüleim NEM váltak el (ezt fontosnak tartottam leírni, mert manapság nem lehet tudni...)
- Írni nagyon szeretek, de azért a kommentek elől sem bujkálok. :)
- Valaha vezettem naplót, de nem igazán jött be, mert a napom általában uncsi volt, így abbahagytam.
- Imádom a kis (és nagy) noteszeket, meg tollakat és ceruzákat, valamint a The sims 3-at és az ehhez kapcsolódó YouTube videókat, gameplay-eket (I <3 Quxxn).
Kedvenc...
... könyveim: Szent Johanna Gimi, Remek, Fairy Oak, Bezzeg az én időmben...stb. (még sok-sok stb.)
... filmjeim: Tökéletes hang, Mamma Mia, Nagyfiúk, Rock tábor, Vasember
... sorozataim: Így jártam anyátokkal, Életem értelmei, Kínos, ICarly
A történetről:
- Nem tudom pontosan hány részes lesz, egyenlőre írom és ez a fontos.
- A történet nincs előre megírva, mindig az adott napon találom ki, mit írjak le.
- Jön új rész: Kedden, csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap.
- Karen és mindenki más KITALÁLT. Nem létezik. Nincs a világon.
- A történet az én képzeletem szüleménye, tehát CSAK én írom, senki más.
Ennyi lenne, remélem sok új dolgot megtudtatok rólam és a blogomról.
Rólam:
- Még általános iskolába járok.
- Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy egy országos meseíró versenyen különdíjas lettem.
- Szeretek írni és olvasni is, de azért az írást jobbnak találom.
- Van egy tesóm.
- A szüleim NEM váltak el (ezt fontosnak tartottam leírni, mert manapság nem lehet tudni...)
- Írni nagyon szeretek, de azért a kommentek elől sem bujkálok. :)
- Valaha vezettem naplót, de nem igazán jött be, mert a napom általában uncsi volt, így abbahagytam.
- Imádom a kis (és nagy) noteszeket, meg tollakat és ceruzákat, valamint a The sims 3-at és az ehhez kapcsolódó YouTube videókat, gameplay-eket (I <3 Quxxn).
Kedvenc...
... könyveim: Szent Johanna Gimi, Remek, Fairy Oak, Bezzeg az én időmben...stb. (még sok-sok stb.)
... filmjeim: Tökéletes hang, Mamma Mia, Nagyfiúk, Rock tábor, Vasember
... sorozataim: Így jártam anyátokkal, Életem értelmei, Kínos, ICarly
A történetről:
- Nem tudom pontosan hány részes lesz, egyenlőre írom és ez a fontos.
- A történet nincs előre megírva, mindig az adott napon találom ki, mit írjak le.
- Jön új rész: Kedden, csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap.
- Karen és mindenki más KITALÁLT. Nem létezik. Nincs a világon.
- A történet az én képzeletem szüleménye, tehát CSAK én írom, senki más.
Ennyi lenne, remélem sok új dolgot megtudtatok rólam és a blogomról.
17. fejezet
No, akkor az elejétől. Szóval most van az az "év végi hajrá" és ezért egyszerűen nem volt időm/energiám/türelmem az íráshoz. Szóval szerintem inkább legyen most egy jó fejezet, mint időben egy összedobott, kusza.
A második fontos dolog, hogy én újra nagyon örülök, mert elértük a több, mint 1200 oldalmegjelenítést! Erre nagyon-nagyon büszke vagyok, így most azt hiszem jönni fog néhány személyes infó rólam, még a hétvégén. És végül a 17. fejezet.
- Hűha, máris be szeretnéd mutatni őt?- kérdezte apu meglepve.
- Igen, én már úgyis voltam itt, tehát...- érkezett a válasz.
- Ez nagyon jó dolog.- nézett rá apa elismerő tekintettel. Azt hiszem megtört a jég. Egész gyors volt. Boldog voltam, mert ez azt jelentette, hogy ő tényleg komolyan gondolja a kettőnk dolgát, viszont picit izgultam, mert azért mégis a családjáról volt szó. Elméláztam, arra "ébredtem fel", hogy a szüleim bólogatva fejezik ki tetszésüket. Tehát mehetek. Hip-hip-hurrá.
Caleb nem sokkal később elment. Mindenki az ajtó előtt állt és mosolyogva néztem, ahogy apával kezet fognak. Ő az én barátom.
Miután elment én a szobámba mentem és boldogan vetettem magam az ágyamra. Anya kopogott és belépett.
- Szia.- köszönt halvány mosollyal.
- Heló!- néztem rá. A szemében apró könnyek gyülekeztek. Abban a percben minden átfutott az agyamon. Az ijedtségtől elkezdve a dühig mindent éreztem és gondoltam...egyszerre.
- Mi a baj?- kérdeztem azonnal felülve.
- Jaj, nyugi, nincs semmi baj.- mondta gyorsan.- Csak meghatódtam.- Ööö, oké-oké, de nem férjhez megyek. Mi ezen a megható?
- De hát csak járok valakivel.- mondtam furán, mire anyu folytatta.
- Tudod, ha majd te is anyuka leszel, megérted, hogy az, ami miatt most sírok, nem az eseményhez kötött. Ez az egész azért megható, mert azt jelenti, hogy kezdesz felnőni.
- Ööö...jah.- reagáltam a mondandójára.- Egyik nap tarthatnánk "csajos napot".- vetettem fel, próbálva vigasztalni. Úgy látszik sikerült, mert a szeme felcsillant és látszólag nagyon lelkes lett az ötletemtől.
- Jó, legyen! Majd megnézzük Szívek szállodájának néhány évadját, meg a Tökéletes hangot, meg minden jó romantikus, meg éneklős filmet és sorozatot.- jelentette ki és már ment is megtervezni az egész napunkat. Dupla hip-hip-hurrá.
A második fontos dolog, hogy én újra nagyon örülök, mert elértük a több, mint 1200 oldalmegjelenítést! Erre nagyon-nagyon büszke vagyok, így most azt hiszem jönni fog néhány személyes infó rólam, még a hétvégén. És végül a 17. fejezet.
- Hűha, máris be szeretnéd mutatni őt?- kérdezte apu meglepve.
- Igen, én már úgyis voltam itt, tehát...- érkezett a válasz.
- Ez nagyon jó dolog.- nézett rá apa elismerő tekintettel. Azt hiszem megtört a jég. Egész gyors volt. Boldog voltam, mert ez azt jelentette, hogy ő tényleg komolyan gondolja a kettőnk dolgát, viszont picit izgultam, mert azért mégis a családjáról volt szó. Elméláztam, arra "ébredtem fel", hogy a szüleim bólogatva fejezik ki tetszésüket. Tehát mehetek. Hip-hip-hurrá.
Caleb nem sokkal később elment. Mindenki az ajtó előtt állt és mosolyogva néztem, ahogy apával kezet fognak. Ő az én barátom.
Miután elment én a szobámba mentem és boldogan vetettem magam az ágyamra. Anya kopogott és belépett.
- Szia.- köszönt halvány mosollyal.
- Heló!- néztem rá. A szemében apró könnyek gyülekeztek. Abban a percben minden átfutott az agyamon. Az ijedtségtől elkezdve a dühig mindent éreztem és gondoltam...egyszerre.
- Mi a baj?- kérdeztem azonnal felülve.
- Jaj, nyugi, nincs semmi baj.- mondta gyorsan.- Csak meghatódtam.- Ööö, oké-oké, de nem férjhez megyek. Mi ezen a megható?
- De hát csak járok valakivel.- mondtam furán, mire anyu folytatta.
- Tudod, ha majd te is anyuka leszel, megérted, hogy az, ami miatt most sírok, nem az eseményhez kötött. Ez az egész azért megható, mert azt jelenti, hogy kezdesz felnőni.
- Ööö...jah.- reagáltam a mondandójára.- Egyik nap tarthatnánk "csajos napot".- vetettem fel, próbálva vigasztalni. Úgy látszik sikerült, mert a szeme felcsillant és látszólag nagyon lelkes lett az ötletemtől.
- Jó, legyen! Majd megnézzük Szívek szállodájának néhány évadját, meg a Tökéletes hangot, meg minden jó romantikus, meg éneklős filmet és sorozatot.- jelentette ki és már ment is megtervezni az egész napunkat. Dupla hip-hip-hurrá.
2013. június 2., vasárnap
900?! 900!!
Köszikeee! Nagyon rendik és szuperek vagytok. 900 oldalmegjelenítés a blogon. A sima, zöld számláló, amúgy nem jó és ezért én az irányítópulton nézem meg mennyi. Ott már 900 felett van kicsivel. Szóval nagyon köszönöm, és jó vasárnap reggelt mindenkinek!
16. fejezet
Miután felöltöztem lementem reggelizni és boldogan néztem apura, aki viszont azt mondja fáj a feje, mert nem tudott aludni. Anyu egy tipikus lányos nézéssel figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, de egyszerűen nem bírtam megállni, 4 perc teljes csend múlva muszáj volt.
- És miért nem tudtál aludni?- kérdeztem rá nyugtalanul, mert már nagyon kíváncsi voltam.
- Talán azért, mert a lányomnak barátja lett. Nem tetszik nekem ez a Caleb.- kezdte apa. Sajnos anyu sem tett semmit, csak a fejét rázva bámult "megmondtam" pillantással.
- Jaj, ne már!- szenvedtem.
- Jaj de már.- válaszolt apa. Gyorsan elkészítettem a reggelim és már mentem is vele fel a szobámba. Letettem a kaját és az italt a komódomra, majd tárcsáztam a megfelelő számot. Caleb 5 csengésre felvette.
- Szia! Apu kicsit ki van akadva és anyu meg csak arra tud gondolni, hogy ő előre szólt, hogy ne hozzam szóba a témát...- kezdtem. De jó, hogy mindig ilyen pozitív dolgok miatt hívom őt! Hip-hip-hurrá!
- Ó. Mi miatt vannak így ki?- kérdezte egyszerűen.
- Hát, apu még nem teljesen szokott hozzá, hogy járok valakivel.- mondtam óvatosan.
- Oké, értem. Akkor elmegyek hozzátok újra.- jelentette ki.
- Tényleg?- csodálkoztam. Ez olyan rendes tőle! Másodszor is eljön, csak hogy a szüleim bízzanak benne teljesen.
- Igen, tényleg. De csak akkor, ha te is megteszel valamit.
- Rendben, mit?- kíváncsiskodtam.
- Majd elmondom, ha nálatok vagyok.- válaszolt.
- Várj, hánykor jössz?- írtam fel, hogy tuti el ne felejtsem.
- Délre ott vagyok, ha jó. Ha nem, hívj vissza.- mondta magabiztosan.
- Oké, csao!- köszöntem el.
- Szia, Karen.- köszönt ő is, majd letettem.
Leszaladtam anyuékhoz és ismertettem a tervet.
- Ez nagyszerű ötlet, így jobban megismernénk és ebéd után megnézhetné a szobádat is.- lelkesedett anya. Apa kevésbé volt oda az ötletért.
- Ide, hozzánk?- nézett összehúzott szemöldökkel.
- Igen.- szólt anyu keményen rá, majd apa elhallgatott.
A délelőtt gyorsan elment és mire az órára néztem, már 11:49 is volt. Szóval kicsit izgultam és remegtem, de ez csak akkor fokozódott még jobban, mikor a csengő megszólalt. Gyorsan odafutottam (ez egy ilyen futós, rohangálós nap), de mégis anyu beelőzött.
- Szia Caleb!- mosolyodott el kedvesen.
- Jó napot.- köszönt illedelmesen, mire elvigyorodtam, ő pedig rám kacsintott. Hát ennyit rólam. Meg az egészséges bőrszínemről.
- Á, hát megjöttél.- szólalt meg apa és odaállt az ajtóhoz.
- Igen, jó napot, már találkoztunk egyszer, ha jól emlékszem.- köszönt lazán, de azért szintén illedelmesen újra.
- Valóban, én vagyok Karen édesapja.- mutatkozott be apu kimérten.
- Menjünk, ebédeljünk!- szólaltam meg, mire anya bólogatva jött utánam és apuék is követték. Leültem az egyik oldal bal székére, Caleb pedig az ajtónak támaszkodva várta, hogy előbb a szüleim foglaljanak helyet. Apu mellém ült le, így Caleb anyu mellé, és velem szemben talált széket magának. Az ebéd után a szüleim néhány kérdést tettek fel, de Caleb mindre illedelmesen és őszintén válaszolt.
- És te már gimnáziumba jársz?- kérdezte anyu. Hm, ezt én sem tudtam meg eddig.
- Nem, a szünet után leszek 9.-es.- válaszolt, de kezdte unni, mert már kb. az 1000. kérdésnél jártunk.
- Ez remek.- mondtam én, majd "véletlenül" az órára pillantottam. Anyu vette a jelzést.
- Akkor akár fel is mehetnétek az emeletre.- szólalt meg, majd mosolyogva rám kacsintott.
- Oké.- mondtam és elindultam, Caleb pedig mellém lépett és együtt mentünk fel.
- Ne csukjátok be az ajtót, szellőztetünk.- jelentette ki apa. Hát persze, meg amikor mi szellőztetni szoktunk, úgy, hogy nem az ablakot nyitjuk ki...mindegy.
- Oké.- mondtam újra, és így is tettem.
- Hát ez lenne a szobám.- léptem be.
- Gyönyörű.- válaszolt, de nem a szobát nézte, hanem engem.
- Köszi.- mosolyodtam el, az arcom pedig apró pírt kapott, de ez még semmi ahhoz képest, hogy odalépett elém és megcsókolt. (<3)
A jelenetet az szakította félbe, hogy apu elsétált az ajtó mellett és egy nem túl diszkrét "khmmm!"-el reagált csókra. Azonnal szétrebbentünk és csak egy pillantást kellett vetnünk egymásra. Mindketten ugyanazt gondoltuk.
- Bocsi, előbb utóbb majd belenyugszik...- néztem bűnbánó arccal.
- Oké.- vont vállat.
- Figyelj, még nem mondtad el, mit kérsz cserébe.- jutott eszembe.
- Ja, tényleg.- jött rá ő is. Teljes fél percig vártam, hogy hátha mond valamit, de semmi.
- Nos?- kérdeztem türelmetlenül.
- Nos, menjünk le a szüleidhez. Ööö, ez mi lesz?
Lementünk és Caleb végre nekiállt a mondanivalójának.
- Azt szeretném kérni, hogy elvihessem Karent a szüleimhez.- mosolyodott el.
- Akkor akár fel is mehetnétek az emeletre.- szólalt meg, majd mosolyogva rám kacsintott.
- Oké.- mondtam és elindultam, Caleb pedig mellém lépett és együtt mentünk fel.
- Ne csukjátok be az ajtót, szellőztetünk.- jelentette ki apa. Hát persze, meg amikor mi szellőztetni szoktunk, úgy, hogy nem az ablakot nyitjuk ki...mindegy.
- Oké.- mondtam újra, és így is tettem.
- Hát ez lenne a szobám.- léptem be.
- Gyönyörű.- válaszolt, de nem a szobát nézte, hanem engem.
- Köszi.- mosolyodtam el, az arcom pedig apró pírt kapott, de ez még semmi ahhoz képest, hogy odalépett elém és megcsókolt. (<3)
A jelenetet az szakította félbe, hogy apu elsétált az ajtó mellett és egy nem túl diszkrét "khmmm!"-el reagált csókra. Azonnal szétrebbentünk és csak egy pillantást kellett vetnünk egymásra. Mindketten ugyanazt gondoltuk.
- Bocsi, előbb utóbb majd belenyugszik...- néztem bűnbánó arccal.
- Oké.- vont vállat.
- Figyelj, még nem mondtad el, mit kérsz cserébe.- jutott eszembe.
- Ja, tényleg.- jött rá ő is. Teljes fél percig vártam, hogy hátha mond valamit, de semmi.
- Nos?- kérdeztem türelmetlenül.
- Nos, menjünk le a szüleidhez. Ööö, ez mi lesz?
Lementünk és Caleb végre nekiállt a mondanivalójának.
- Azt szeretném kérni, hogy elvihessem Karent a szüleimhez.- mosolyodott el.
2013. június 1., szombat
15. fejezet
Június 20.
Reggel ahogy felébredtem máris a tegnapi nap járt a fejemben. A táblát gondosan a polcra raktam, így nem eshetett baja. A csók(ok)on gondolkodtam és azon, hogy a kezét az enyémre kulcsolta és...mindenen. Boldog voltam, így máris felkeltem. Még elég korán volt. Összeszedtem a rajztömböm és a ceruzákat, ecseteket, maszatolós ceruzákat, krétákat. A takarón felhúztam a térdem és a tömböt rátámasztottam, a többi cuccot pedig magam mellé helyeztem. Persze mindezek előtt még ki kellett terítenem egyenesre a vékony nyári takarómat. Na ez az, ami nekem nehezen ment. Végül nagy nehezen sikerült, így elkezdhettem rajzolni. Először a táblával álló sötét alakot, majd a csókot és végül azt, ahogy integetve nézem, mikor elhajt a motorral. Mivel ez már (a strandon rajzolt képpel együtt) 4 db, előkerestem egy szép lapozós albumot és kilyukasztgattam az összes rajzot. Előkerestem a 4. képet is és végül a fehér borítós albumba raktam őket. Az egész olyan színtelen volt, úgyhogy gyorsan az ecsetek felé nyúltam és a borító elejére színes virágokat rajzoltam. Hawaii mintát. Úgy gondoltam, ez az első dolog ami közös lehetett bennünk. Akkor vettem észre, mikor a csuklóm fogva kikísért a vízből. A képeket teljesen sorrendben raktam be, mindet időrendben. A virágmintára csak 3 szót firkantottam gyöngy betűkkel. You and me. Miután az albumot megfelelőnek minősítettem, gyorsan elraktam és csodálkozva meredtem az órára. Elment az idő. Felkeltem, elpakoltam és a szekrényemhez léptem. A ruhák katonás sorban álltak felakasztva, én pedig vizsgálódva néztem rájuk. Egy citromsárga darabon akadt meg a szemem, óvatosan kihúztam (hogy fel ne borítsam a rendet) és az ágyamra fektettem. Végezetül a sálakhoz fordultam és egy halvány vajszínű mellett döntöttem, majd az öveimhez mentem és mosolyogva húztam ki a megfelelőt. A végső összeállítás:
Reggel ahogy felébredtem máris a tegnapi nap járt a fejemben. A táblát gondosan a polcra raktam, így nem eshetett baja. A csók(ok)on gondolkodtam és azon, hogy a kezét az enyémre kulcsolta és...mindenen. Boldog voltam, így máris felkeltem. Még elég korán volt. Összeszedtem a rajztömböm és a ceruzákat, ecseteket, maszatolós ceruzákat, krétákat. A takarón felhúztam a térdem és a tömböt rátámasztottam, a többi cuccot pedig magam mellé helyeztem. Persze mindezek előtt még ki kellett terítenem egyenesre a vékony nyári takarómat. Na ez az, ami nekem nehezen ment. Végül nagy nehezen sikerült, így elkezdhettem rajzolni. Először a táblával álló sötét alakot, majd a csókot és végül azt, ahogy integetve nézem, mikor elhajt a motorral. Mivel ez már (a strandon rajzolt képpel együtt) 4 db, előkerestem egy szép lapozós albumot és kilyukasztgattam az összes rajzot. Előkerestem a 4. képet is és végül a fehér borítós albumba raktam őket. Az egész olyan színtelen volt, úgyhogy gyorsan az ecsetek felé nyúltam és a borító elejére színes virágokat rajzoltam. Hawaii mintát. Úgy gondoltam, ez az első dolog ami közös lehetett bennünk. Akkor vettem észre, mikor a csuklóm fogva kikísért a vízből. A képeket teljesen sorrendben raktam be, mindet időrendben. A virágmintára csak 3 szót firkantottam gyöngy betűkkel. You and me. Miután az albumot megfelelőnek minősítettem, gyorsan elraktam és csodálkozva meredtem az órára. Elment az idő. Felkeltem, elpakoltam és a szekrényemhez léptem. A ruhák katonás sorban álltak felakasztva, én pedig vizsgálódva néztem rájuk. Egy citromsárga darabon akadt meg a szemem, óvatosan kihúztam (hogy fel ne borítsam a rendet) és az ágyamra fektettem. Végezetül a sálakhoz fordultam és egy halvány vajszínű mellett döntöttem, majd az öveimhez mentem és mosolyogva húztam ki a megfelelőt. A végső összeállítás:
Egy kis kedvcsináló
Sziasztok!
Tehát jöttem a megígért bejegyzéssel, ami a Tökéletes hangról szól.
A film Beca-ról szól, aki csak a szülei kérésére jön az egyetemre. Az apjával való találkozásnál megtudhatjuk, hogy a szülei elváltak és nem jó a kapcsolatuk. Beca nem akar tanulni, ő inkább DJ akar lenni, egy lemezcéghez szerződni. A film során apja egyezséget köt vele: ha tényleg élvezni kezdi az egyetemi életet és jelentkezik egy klubba, azonban év végén még mindig el akar menni, segít neki a költözködésben.
Beca egy lánycsoport tagja lesz, a Bardeni Bellák-é (ha jó a helyesírásom...). A csapat énekel és kezd egyre jobban Beca szívéhez nőni.
A filmben megtalálható a családi botrány, a szerelem szála, a sok modern dal és persze a komikum is. Nézzétek meg, nem fogtok csalódni.
Tehát jöttem a megígért bejegyzéssel, ami a Tökéletes hangról szól.
A film Beca-ról szól, aki csak a szülei kérésére jön az egyetemre. Az apjával való találkozásnál megtudhatjuk, hogy a szülei elváltak és nem jó a kapcsolatuk. Beca nem akar tanulni, ő inkább DJ akar lenni, egy lemezcéghez szerződni. A film során apja egyezséget köt vele: ha tényleg élvezni kezdi az egyetemi életet és jelentkezik egy klubba, azonban év végén még mindig el akar menni, segít neki a költözködésben.
Beca egy lánycsoport tagja lesz, a Bardeni Bellák-é (ha jó a helyesírásom...). A csapat énekel és kezd egyre jobban Beca szívéhez nőni.
A filmben megtalálható a családi botrány, a szerelem szála, a sok modern dal és persze a komikum is. Nézzétek meg, nem fogtok csalódni.
2013. május 31., péntek
Apró technikai gondok
Tehát ma is jót alakítottam: először kitöröltem a 13. fejezetet. Aztán meg megpróbáltam bemásolni a weblapról (megnyitott lapon még ott volt a fejezet) és ennek érdekében a háttérszín nem volt megfelelő. Szóval megpróbáltam megcsinálni. Ennek az érdeme a 13. fejezet mostani kinézete. Ezt alakítottam ma. Hát ja. Amúgy ma vagy holnap (szerintem inkább ma) felrakok egy ajánlót egy filmről, akit érdekel nyugodtan jöjjön és olvassa el.
14. fejezet
Először is köszönöm, hogy már 800-an vagyunk! Másodszor pedig azt is, hogy mindezt lehetővé tettétek számomra. Minden nap eszembe jut, hogy írnom kell és boldog vagyok miatta. KÖSZÖNÖM.
Na ennyi lenne a szokásos "köszönöm szöveg". Most pedig a Hawaii minta új része.
- Hát persze!- nevet fel a megkönnyebbüléstől.
- Óóó! Akkor jó.- mondom valamivel nyugodtabban.
- Miért hitted, hogy nem?- kérdezte még mindig nevetve.
- Hát, mert sosem beszéltünk erről.- próbáltam védekezni, de megtört a jég. Elröhögtem magam. Hogy lehettem ilyen hülye?
- Aha, tehát ami fél órával ezelőtt történt a ház előtt, nem volt elég egyértelmű?- piszkált még egy kicsit aranyosan.
- Jó-jó.- válaszoltam belátva az igazát.
- Tudod, hogy te vagy a csajom.- jelentette ki kedvesen, mire én elvörösödtem, de a név hallatán azonnal röhögnöm kellett. Caleb is elnevette magát és ott, abban a percben nagyon boldog voltam. Még beszéltünk kicsit, aztán elmentettem a számát. Természetesen Caleb néven, mert utálom, mikor valaki a barátját becézgeti. Folyamatosan vigyorogtam, majd ráeszméltem, hogy ma milyen hülye voltam. Miért hittem, hogy Calebnek ez nem jelentett annyit, mint nekem? Minden esetre megígértem magamnak, hogy máskor nem csinálok ilyen hülyeségeket.
Na ennyi lenne a szokásos "köszönöm szöveg". Most pedig a Hawaii minta új része.
- Hát persze!- nevet fel a megkönnyebbüléstől.
- Óóó! Akkor jó.- mondom valamivel nyugodtabban.
- Miért hitted, hogy nem?- kérdezte még mindig nevetve.
- Hát, mert sosem beszéltünk erről.- próbáltam védekezni, de megtört a jég. Elröhögtem magam. Hogy lehettem ilyen hülye?
- Aha, tehát ami fél órával ezelőtt történt a ház előtt, nem volt elég egyértelmű?- piszkált még egy kicsit aranyosan.
- Jó-jó.- válaszoltam belátva az igazát.
- Tudod, hogy te vagy a csajom.- jelentette ki kedvesen, mire én elvörösödtem, de a név hallatán azonnal röhögnöm kellett. Caleb is elnevette magát és ott, abban a percben nagyon boldog voltam. Még beszéltünk kicsit, aztán elmentettem a számát. Természetesen Caleb néven, mert utálom, mikor valaki a barátját becézgeti. Folyamatosan vigyorogtam, majd ráeszméltem, hogy ma milyen hülye voltam. Miért hittem, hogy Calebnek ez nem jelentett annyit, mint nekem? Minden esetre megígértem magamnak, hogy máskor nem csinálok ilyen hülyeségeket.
13. fejezet
- És akkor ti most jártok?- kérdezte anyu, miután mindent elmondtam és hallgatva bámultam rájuk. A kérdés hallatán megfagyott bennem a vér. Most akkor járunk? Nem beszéltünk róla. Semmiről sem. Alig ismerem. A felismerés eszeveszett erővel vágott arcon. Mit képzeltem? Ezzel a fiúval egyszer randiztam, akkor is egymás mellett ültünk 2 órán át (ha azt a kéz-a-kézben dolgot nem számoljuk). Semmit sem tudok róla, a zenei ízlésén kívül. Te jó ég!
- Igen.- hazudtam azonnal.
- Rendben. Nos ez esetben, minden rendben van.- nézett rám apu.
- Ennyi?- húztam össze a szemöldököm.
- Igen, már találkoztunk vele, nagyon rendes gyereknek tűnik.- néz rám anyu is. Hűű, szülők bizalma. Wow!
- Akkor mehetek a szobámba?- imádkozom, hogy már végre indulhassak.
- Persze, menj csak.- mondják, mire én már ugrok is. Miután elmegyek, halk susogást hallok apuék felől. De jó, hogy a szüleim kibeszélnek. Hip-hip-hurrá!
Miután felértem a szobámba azonnal az MSN elé ülök. Üzenet. Egy telószám Calebtől úgy fél órája. Yesss! Már tárcsázok is. Négy csöngés és felveszi.
- Szia, mi az?- érdeklődik vidáman. Majd amint meghallja a hangom helyesbít.
- Beszélnünk kell.- jelentem ki komolyan.
- Baj van?- komolyodik el ő is.
- Figyelj...- mondom megakadva.
-... mi most járunk?- kérdezem meg félve a választól.
2013. május 28., kedd
12. fejezet
Mielőtt aludni mentem, gyorsan megnéztem az MSN-t. Végiggondolva, mostanában a fél életem a Tablet előtt töltöm. Khm. Amint végre betöltődött, egy ablak ugrott fel. Elértem, hogy kissé kevésbé izguljak. Hip-hip-hurrá!
Caleb üzenete: Szia, remélem tetszett a mozi...ha fenn vagy írj rám pls.
Remegve néztem a nevét. Nincs gépnél. Ajj. Mindegy, biztos ami biztos alapon azért írtam.
Karen üzenete: Hello, tetszett a mozi és köszi, hogy elvittél.
Leraktam tálcára az egészet és helyette sminkelős játékokat kerestem. Kissé gyermekded énem is van, ilyet is kell csinálni...néha. Éppen egy egész jó játékkal szórakoztam, mikor végre-valahára válaszolt.
Caleb üzenete: Szívesen, máskor is mehetnénk, ha van kedved.
Karen üzenete: Oké, menjünk.
Lenyomtam az entert és hirtelen mindennél boldogabb lettem. Olyan jól alakul közöttünk minden! Azonban ezután megkaptam a legfurább üzit, amit valaha küldött.
Caleb üzenete: Figy, ráérsz most?
Mi? Ezt nem értem. És a java, csak a következőkben jött.
Karen üzenete: Igen, persze.
Caleb üzenete: Nézz ki az ablakon!
Karen üzenete: Mii?
Caleb üzenete: Csak csináld, bízz bennem!
Na ja. De az utolsó mondat járt a fejemben. "Bízz bennem". Úgy döntöttem, nem veszíthetek vele semmit, tehát legyen. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Csak az utcát láttam teljesen üresen. Már épp amolyan "átvertek" szomorúság kezdett eluralkodni rajtam, mikor a másik ablak jutott az eszembe. Az utolsó reményem. A ház elé néztem, mire egy fekete alakot láttam táblával a kezében. Az utcai lámpa fénye megvilágította a táblát. A felirat "Gyere le!" rövid, de lényegre törő. A sötét szobámba nem lehetett belátni (meg Caleb amúgy sem tudta, melyik az én szobám), így nekem kellett dönteni. Gondolkodás nélkül felhúztam a pizsimre egy farmert, meg egy vékony, de csinos övvel ellátott narancs blúzt, majd a Converse tornacipőm is felhúztam. Egyszóval rekordidő alatt elkészültem. Már mindenki a szobájában volt, így csak csendben kinyitottam az ajtót és a következő kihívás, a bejárati ajtó felé igyekeztem. Lassan kinyitottam, majd kimentem, az enyhén szeles időjárásba. A sötét alak Caleb volt és bár késő este volt, mégis nevetve mentem hozzá oda. Rögtön kiszúrt.
- Mi csinálsz itt?- kérdeztem, köszönés nélkül.
- Hozzád jöttem.- mondta ki, majd nekem szokás szerint a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Kérdőn néztem rá amolyan "ezt már sejtettük" nézéssel.
- Tudod, volt valami, amit nem tettem meg a mozi után.- jelentette ki, én pedig majdnem elájultam, ahogy barna hajtincsek mögül mélyen a szemembe nézett.
- Mi volt az?- kérdeztem. Ott álltunk, egymástól néhány centire, egymást nézve a szeles és sötét utcában, miközben a lámpák gyéren világították kettőnket.
- Ez.-mondta, de kérdőn nézni sem tudtam rá. Nem volt időm, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt hiszem, abban a 3 percben semmi más nem számított, csak mi ketten. Végül esetlenül elhúzódtam és megöleltem. Caleb nem számított az ölelésre, így kissé ingatagon viszonozta az ölelést, mire egyszerre nevettünk fel. Még öletem volna, mikor gyengén félretolt és megszólalt.
- Késő van, menj. Nem akarom, hogy a szüleid mérgesek legyenek rád.-szólalt meg.
-Igen, tényleg.- mondtam, némi szomorúsággal a hangomban. Caleb elmosolyodott, majd adott még egy utolsó csókot és elment. Megint integettem, mint a mozi után, de most teljesen máshogy éreztem magam. Csak miután feleszméltem a végtelen, jelenleg úgy tűnik, örökké tartó boldogságból, vettem észre, hogy a táblát itt hagyta. Mosolyogva néztem rá, majd magammal vittem a házba. Anyuék már ébren voltak, ott ültek a nappali fényében.
- Kislányom, mit gondoltál, mit csinálsz?- nézett szemrehányóan anyu.
- Bizony!- bólogatott apa. Beléptem és csak egy pillantást kellett vetniük rám. Máris abbahagyták a szidást.
- Mit csináltál odakint Karen?- nézett rám anya. Én pedig szépen elmeséltem a mozit, meg a táblát, meg mindent.
Caleb üzenete: Szívesen, máskor is mehetnénk, ha van kedved.
Karen üzenete: Oké, menjünk.
Lenyomtam az entert és hirtelen mindennél boldogabb lettem. Olyan jól alakul közöttünk minden! Azonban ezután megkaptam a legfurább üzit, amit valaha küldött.
Caleb üzenete: Figy, ráérsz most?
Mi? Ezt nem értem. És a java, csak a következőkben jött.
Karen üzenete: Igen, persze.
Caleb üzenete: Nézz ki az ablakon!
Karen üzenete: Mii?
Caleb üzenete: Csak csináld, bízz bennem!
Na ja. De az utolsó mondat járt a fejemben. "Bízz bennem". Úgy döntöttem, nem veszíthetek vele semmit, tehát legyen. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Csak az utcát láttam teljesen üresen. Már épp amolyan "átvertek" szomorúság kezdett eluralkodni rajtam, mikor a másik ablak jutott az eszembe. Az utolsó reményem. A ház elé néztem, mire egy fekete alakot láttam táblával a kezében. Az utcai lámpa fénye megvilágította a táblát. A felirat "Gyere le!" rövid, de lényegre törő. A sötét szobámba nem lehetett belátni (meg Caleb amúgy sem tudta, melyik az én szobám), így nekem kellett dönteni. Gondolkodás nélkül felhúztam a pizsimre egy farmert, meg egy vékony, de csinos övvel ellátott narancs blúzt, majd a Converse tornacipőm is felhúztam. Egyszóval rekordidő alatt elkészültem. Már mindenki a szobájában volt, így csak csendben kinyitottam az ajtót és a következő kihívás, a bejárati ajtó felé igyekeztem. Lassan kinyitottam, majd kimentem, az enyhén szeles időjárásba. A sötét alak Caleb volt és bár késő este volt, mégis nevetve mentem hozzá oda. Rögtön kiszúrt.
- Mi csinálsz itt?- kérdeztem, köszönés nélkül.
- Hozzád jöttem.- mondta ki, majd nekem szokás szerint a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Kérdőn néztem rá amolyan "ezt már sejtettük" nézéssel.
- Tudod, volt valami, amit nem tettem meg a mozi után.- jelentette ki, én pedig majdnem elájultam, ahogy barna hajtincsek mögül mélyen a szemembe nézett.
- Mi volt az?- kérdeztem. Ott álltunk, egymástól néhány centire, egymást nézve a szeles és sötét utcában, miközben a lámpák gyéren világították kettőnket.
- Ez.-mondta, de kérdőn nézni sem tudtam rá. Nem volt időm, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt hiszem, abban a 3 percben semmi más nem számított, csak mi ketten. Végül esetlenül elhúzódtam és megöleltem. Caleb nem számított az ölelésre, így kissé ingatagon viszonozta az ölelést, mire egyszerre nevettünk fel. Még öletem volna, mikor gyengén félretolt és megszólalt.
- Késő van, menj. Nem akarom, hogy a szüleid mérgesek legyenek rád.-szólalt meg.
-Igen, tényleg.- mondtam, némi szomorúsággal a hangomban. Caleb elmosolyodott, majd adott még egy utolsó csókot és elment. Megint integettem, mint a mozi után, de most teljesen máshogy éreztem magam. Csak miután feleszméltem a végtelen, jelenleg úgy tűnik, örökké tartó boldogságból, vettem észre, hogy a táblát itt hagyta. Mosolyogva néztem rá, majd magammal vittem a házba. Anyuék már ébren voltak, ott ültek a nappali fényében.
- Kislányom, mit gondoltál, mit csinálsz?- nézett szemrehányóan anyu.
- Bizony!- bólogatott apa. Beléptem és csak egy pillantást kellett vetniük rám. Máris abbahagyták a szidást.
- Mit csináltál odakint Karen?- nézett rám anya. Én pedig szépen elmeséltem a mozit, meg a táblát, meg mindent.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)