Caleb üzenete: Szia, remélem tetszett a mozi...ha fenn vagy írj rám pls.
Remegve néztem a nevét. Nincs gépnél. Ajj. Mindegy, biztos ami biztos alapon azért írtam.
Karen üzenete: Hello, tetszett a mozi és köszi, hogy elvittél.
Leraktam tálcára az egészet és helyette sminkelős játékokat kerestem. Kissé gyermekded énem is van, ilyet is kell csinálni...néha. Éppen egy egész jó játékkal szórakoztam, mikor végre-valahára válaszolt.
Caleb üzenete: Szívesen, máskor is mehetnénk, ha van kedved.
Karen üzenete: Oké, menjünk.
Lenyomtam az entert és hirtelen mindennél boldogabb lettem. Olyan jól alakul közöttünk minden! Azonban ezután megkaptam a legfurább üzit, amit valaha küldött.
Caleb üzenete: Figy, ráérsz most?
Mi? Ezt nem értem. És a java, csak a következőkben jött.
Karen üzenete: Igen, persze.
Caleb üzenete: Nézz ki az ablakon!
Karen üzenete: Mii?
Caleb üzenete: Csak csináld, bízz bennem!
Na ja. De az utolsó mondat járt a fejemben. "Bízz bennem". Úgy döntöttem, nem veszíthetek vele semmit, tehát legyen. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Csak az utcát láttam teljesen üresen. Már épp amolyan "átvertek" szomorúság kezdett eluralkodni rajtam, mikor a másik ablak jutott az eszembe. Az utolsó reményem. A ház elé néztem, mire egy fekete alakot láttam táblával a kezében. Az utcai lámpa fénye megvilágította a táblát. A felirat "Gyere le!" rövid, de lényegre törő. A sötét szobámba nem lehetett belátni (meg Caleb amúgy sem tudta, melyik az én szobám), így nekem kellett dönteni. Gondolkodás nélkül felhúztam a pizsimre egy farmert, meg egy vékony, de csinos övvel ellátott narancs blúzt, majd a Converse tornacipőm is felhúztam. Egyszóval rekordidő alatt elkészültem. Már mindenki a szobájában volt, így csak csendben kinyitottam az ajtót és a következő kihívás, a bejárati ajtó felé igyekeztem. Lassan kinyitottam, majd kimentem, az enyhén szeles időjárásba. A sötét alak Caleb volt és bár késő este volt, mégis nevetve mentem hozzá oda. Rögtön kiszúrt.
- Mi csinálsz itt?- kérdeztem, köszönés nélkül.
- Hozzád jöttem.- mondta ki, majd nekem szokás szerint a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Kérdőn néztem rá amolyan "ezt már sejtettük" nézéssel.
- Tudod, volt valami, amit nem tettem meg a mozi után.- jelentette ki, én pedig majdnem elájultam, ahogy barna hajtincsek mögül mélyen a szemembe nézett.
- Mi volt az?- kérdeztem. Ott álltunk, egymástól néhány centire, egymást nézve a szeles és sötét utcában, miközben a lámpák gyéren világították kettőnket.
- Ez.-mondta, de kérdőn nézni sem tudtam rá. Nem volt időm, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt hiszem, abban a 3 percben semmi más nem számított, csak mi ketten. Végül esetlenül elhúzódtam és megöleltem. Caleb nem számított az ölelésre, így kissé ingatagon viszonozta az ölelést, mire egyszerre nevettünk fel. Még öletem volna, mikor gyengén félretolt és megszólalt.
- Késő van, menj. Nem akarom, hogy a szüleid mérgesek legyenek rád.-szólalt meg.
-Igen, tényleg.- mondtam, némi szomorúsággal a hangomban. Caleb elmosolyodott, majd adott még egy utolsó csókot és elment. Megint integettem, mint a mozi után, de most teljesen máshogy éreztem magam. Csak miután feleszméltem a végtelen, jelenleg úgy tűnik, örökké tartó boldogságból, vettem észre, hogy a táblát itt hagyta. Mosolyogva néztem rá, majd magammal vittem a házba. Anyuék már ébren voltak, ott ültek a nappali fényében.
- Kislányom, mit gondoltál, mit csinálsz?- nézett szemrehányóan anyu.
- Bizony!- bólogatott apa. Beléptem és csak egy pillantást kellett vetniük rám. Máris abbahagyták a szidást.
- Mit csináltál odakint Karen?- nézett rám anya. Én pedig szépen elmeséltem a mozit, meg a táblát, meg mindent.
Caleb üzenete: Szívesen, máskor is mehetnénk, ha van kedved.
Karen üzenete: Oké, menjünk.
Lenyomtam az entert és hirtelen mindennél boldogabb lettem. Olyan jól alakul közöttünk minden! Azonban ezután megkaptam a legfurább üzit, amit valaha küldött.
Caleb üzenete: Figy, ráérsz most?
Mi? Ezt nem értem. És a java, csak a következőkben jött.
Karen üzenete: Igen, persze.
Caleb üzenete: Nézz ki az ablakon!
Karen üzenete: Mii?
Caleb üzenete: Csak csináld, bízz bennem!
Na ja. De az utolsó mondat járt a fejemben. "Bízz bennem". Úgy döntöttem, nem veszíthetek vele semmit, tehát legyen. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Csak az utcát láttam teljesen üresen. Már épp amolyan "átvertek" szomorúság kezdett eluralkodni rajtam, mikor a másik ablak jutott az eszembe. Az utolsó reményem. A ház elé néztem, mire egy fekete alakot láttam táblával a kezében. Az utcai lámpa fénye megvilágította a táblát. A felirat "Gyere le!" rövid, de lényegre törő. A sötét szobámba nem lehetett belátni (meg Caleb amúgy sem tudta, melyik az én szobám), így nekem kellett dönteni. Gondolkodás nélkül felhúztam a pizsimre egy farmert, meg egy vékony, de csinos övvel ellátott narancs blúzt, majd a Converse tornacipőm is felhúztam. Egyszóval rekordidő alatt elkészültem. Már mindenki a szobájában volt, így csak csendben kinyitottam az ajtót és a következő kihívás, a bejárati ajtó felé igyekeztem. Lassan kinyitottam, majd kimentem, az enyhén szeles időjárásba. A sötét alak Caleb volt és bár késő este volt, mégis nevetve mentem hozzá oda. Rögtön kiszúrt.
- Mi csinálsz itt?- kérdeztem, köszönés nélkül.
- Hozzád jöttem.- mondta ki, majd nekem szokás szerint a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Kérdőn néztem rá amolyan "ezt már sejtettük" nézéssel.
- Tudod, volt valami, amit nem tettem meg a mozi után.- jelentette ki, én pedig majdnem elájultam, ahogy barna hajtincsek mögül mélyen a szemembe nézett.
- Mi volt az?- kérdeztem. Ott álltunk, egymástól néhány centire, egymást nézve a szeles és sötét utcában, miközben a lámpák gyéren világították kettőnket.
- Ez.-mondta, de kérdőn nézni sem tudtam rá. Nem volt időm, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt hiszem, abban a 3 percben semmi más nem számított, csak mi ketten. Végül esetlenül elhúzódtam és megöleltem. Caleb nem számított az ölelésre, így kissé ingatagon viszonozta az ölelést, mire egyszerre nevettünk fel. Még öletem volna, mikor gyengén félretolt és megszólalt.
- Késő van, menj. Nem akarom, hogy a szüleid mérgesek legyenek rád.-szólalt meg.
-Igen, tényleg.- mondtam, némi szomorúsággal a hangomban. Caleb elmosolyodott, majd adott még egy utolsó csókot és elment. Megint integettem, mint a mozi után, de most teljesen máshogy éreztem magam. Csak miután feleszméltem a végtelen, jelenleg úgy tűnik, örökké tartó boldogságból, vettem észre, hogy a táblát itt hagyta. Mosolyogva néztem rá, majd magammal vittem a házba. Anyuék már ébren voltak, ott ültek a nappali fényében.
- Kislányom, mit gondoltál, mit csinálsz?- nézett szemrehányóan anyu.
- Bizony!- bólogatott apa. Beléptem és csak egy pillantást kellett vetniük rám. Máris abbahagyták a szidást.
- Mit csináltál odakint Karen?- nézett rám anya. Én pedig szépen elmeséltem a mozit, meg a táblát, meg mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése