Hűűha! Még sosem volt ennyi olvasóm! Nem győzök betelni vele...és nem győzöm megköszönni!! Tényleg nagyon szupik vagytok! És akkor ma felrakom a 4. fejezetet, mert ráérek és, mert tudom (vagyis remélem), hogy várjátok.
- Tudod, ha végiggondolom, nem is kértem bocsánatot...- tűnődik Caleb, miközben fél szemmel rám néz. Kérdőn odapillantok rá.
- ...amiért megdobtalak.- mondja pont olyan bűnbánó arccal, mint akkor, a vízben.
- Ugyan, kikísértél, meg minden, ezek után nem várom el.- jelentem ki.
- Azért bocs.- mondja, majd egyszerre nevetünk fel. Imádom a nevetését.
- Figyelj, én meg még meg sem köszöntem, amit tettél.- gondolkodok el én is.
- Nincs mit.- szól egyszerűen, egy vállrántással biztosítva dolgot.
- Neee, elrontottad!- néztem rá mosolyogva.
- Mit?- kérdezte enyhén furán.
- Hát azt, hogy eljátsszuk amit az előbb te velem. Én elgondolkodva kifejtem, hogy "még meg sem köszöntem", te mondod, hogy "nem kell", én pedig mégis megköszönöm.- nevettem fel. Majd végül ő is elröhögi magát. A pillanatot a nevem szakítja meg. De honnan jön? Végül kiderült mi, vagy inkább ki az. Kész lett a sült krumplim. Kimentem érte, elvettem a pultos lánytól és visszavittem az asztalhoz. Caleb még ott ült. Engem nézett, mire elpirultam és mivel megbotlottam, majdnem elestem. Szórakozottan nézett rám, mikor végre eljutottam hozzá.
-Kérsz?- néztem rá.
- Nem, csak napi 35 kalóriát fogyaszthatok, mert különben nem fog működni az edzéstervem.- jelentette ki komoly arccal, én pedig rámeredtem. Elnevette magát, majd vett egy marok sült krumplit és megette.
- Vicces mikor szívatlak.- Ööö, oké, hát...ez most mi??
- Hah!- "sértődtem meg" látványosan. Egyszerre nevettünk fel, majd megvártam míg az ő kajája is elkészül és mindketten egyszerre indultunk ki a büféből. <3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése