16. fejezet

Miután felöltöztem lementem reggelizni és boldogan néztem apura, aki viszont azt mondja fáj a feje, mert nem tudott aludni. Anyu egy tipikus lányos nézéssel figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, de egyszerűen nem bírtam megállni, 4 perc  teljes csend múlva muszáj volt.

- És miért nem tudtál aludni?- kérdeztem rá nyugtalanul, mert már nagyon kíváncsi voltam.

- Talán azért, mert a lányomnak barátja lett. Nem tetszik nekem ez a Caleb.- kezdte apa. Sajnos anyu sem tett semmit, csak a fejét rázva bámult "megmondtam" pillantással.

- Jaj, ne már!- szenvedtem.

- Jaj de már.- válaszolt apa. Gyorsan elkészítettem a reggelim és már mentem is vele fel a szobámba. Letettem a kaját és az italt a komódomra, majd tárcsáztam a megfelelő számot. Caleb 5 csengésre felvette.

- Szia! Apu kicsit ki van akadva és anyu meg csak arra tud gondolni, hogy ő előre szólt, hogy ne hozzam szóba a témát...- kezdtem. De jó, hogy mindig ilyen pozitív dolgok miatt hívom őt! Hip-hip-hurrá!

- Ó. Mi miatt vannak így ki?- kérdezte egyszerűen.

- Hát, apu még nem teljesen szokott hozzá, hogy járok valakivel.- mondtam óvatosan.

- Oké, értem. Akkor elmegyek hozzátok újra.- jelentette ki.

- Tényleg?- csodálkoztam. Ez olyan rendes tőle! Másodszor is eljön, csak hogy a szüleim bízzanak benne teljesen.

- Igen, tényleg. De csak akkor, ha te is megteszel valamit.

- Rendben, mit?- kíváncsiskodtam.

- Majd elmondom, ha nálatok vagyok.- válaszolt.

- Várj, hánykor jössz?- írtam fel, hogy tuti el ne felejtsem.

- Délre ott vagyok, ha jó. Ha nem, hívj vissza.- mondta magabiztosan.

- Oké, csao!- köszöntem el.

- Szia, Karen.- köszönt ő is, majd letettem.

Leszaladtam anyuékhoz és ismertettem a tervet.

- Ez nagyszerű ötlet, így jobban megismernénk és ebéd után megnézhetné a szobádat is.- lelkesedett anya. Apa kevésbé volt oda az ötletért.

- Ide, hozzánk?- nézett összehúzott szemöldökkel.

- Igen.- szólt anyu keményen rá, majd apa elhallgatott.

A délelőtt gyorsan elment és mire az órára néztem, már 11:49 is volt. Szóval kicsit izgultam és remegtem, de ez csak akkor fokozódott még jobban, mikor a csengő megszólalt. Gyorsan odafutottam (ez egy ilyen futós, rohangálós nap), de mégis anyu beelőzött.

- Szia Caleb!- mosolyodott el kedvesen.

- Jó napot.- köszönt illedelmesen, mire elvigyorodtam, ő pedig rám kacsintott. Hát ennyit rólam. Meg az egészséges bőrszínemről.

- Á, hát megjöttél.- szólalt meg apa és odaállt az ajtóhoz. 

- Igen, jó napot, már találkoztunk egyszer, ha jól emlékszem.- köszönt lazán, de azért szintén illedelmesen újra.

- Valóban, én vagyok Karen édesapja.- mutatkozott be apu kimérten.

- Menjünk, ebédeljünk!- szólaltam meg, mire anya bólogatva jött utánam és apuék is követték. Leültem az egyik oldal bal székére, Caleb pedig az ajtónak támaszkodva várta, hogy előbb a szüleim foglaljanak helyet. Apu mellém ült le, így Caleb anyu mellé, és velem szemben talált széket magának. Az ebéd után a szüleim néhány kérdést tettek fel, de Caleb mindre illedelmesen és őszintén válaszolt.

- És te már gimnáziumba jársz?- kérdezte anyu. Hm, ezt én sem tudtam meg eddig.

- Nem, a szünet után leszek 9.-es.- válaszolt, de kezdte unni, mert már kb. az 1000. kérdésnél jártunk.

- Ez remek.- mondtam én, majd "véletlenül" az órára pillantottam. Anyu vette a jelzést.
- Akkor akár fel is mehetnétek az emeletre.- szólalt meg, majd mosolyogva rám kacsintott.
- Oké.- mondtam és elindultam, Caleb pedig mellém lépett és együtt mentünk fel.
- Ne csukjátok be az ajtót, szellőztetünk.- jelentette ki apa. Hát persze, meg amikor mi szellőztetni szoktunk, úgy, hogy nem az ablakot nyitjuk ki...mindegy.
- Oké.- mondtam újra, és így is tettem.
- Hát ez lenne a szobám.- léptem be.
- Gyönyörű.- válaszolt, de nem a szobát nézte, hanem engem.
- Köszi.- mosolyodtam el, az arcom pedig apró pírt kapott, de ez még semmi ahhoz képest, hogy odalépett elém és megcsókolt. (<3)
A jelenetet az szakította félbe, hogy apu elsétált az ajtó mellett és egy nem túl diszkrét "khmmm!"-el  reagált csókra. Azonnal szétrebbentünk és csak egy pillantást kellett vetnünk egymásra. Mindketten ugyanazt gondoltuk.
- Bocsi, előbb utóbb majd belenyugszik...- néztem bűnbánó arccal.
- Oké.- vont vállat.
- Figyelj, még nem mondtad el, mit kérsz cserébe.- jutott eszembe.
- Ja, tényleg.- jött rá ő is. Teljes fél percig vártam, hogy hátha mond valamit, de semmi.
- Nos?- kérdeztem türelmetlenül.
- Nos, menjünk le a szüleidhez. Ööö, ez mi lesz?
Lementünk és Caleb  végre nekiállt a mondanivalójának.
- Azt szeretném kérni, hogy elvihessem Karent a szüleimhez.- mosolyodott el.