Az úton nem történt semmi, végig azon gondolkoztam, hogyan kéne köszönnöm Caleb szüleinek. Nála teljesen érthető, hogy kezet fog, de én mit csináljak??
Arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk. Egy halványkék ház előtt álltunk meg. Rendezett kert, világos fa ablakok és a felső emeleten terasz.
- Melyik a te szobád?- tűnődtem el, mire előre mutatott.
- A ház másik végében, a földszinten.- mondta.- A hátsó kertre néz az ablakom.- folytatta elvigyorodva.
- Aham.- zártam le a témát.
Elindultunk befelé és mivel látta rajtam, hogy kicsit (na jó, nem kicsit) izgultam, ezért megsimította a vállam és nevetve megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz, nem esznek meg.- biztatott. Hát jó. Csak azt nem értem, ő miért nem félt, mikor hozzánk jött? Ja, hogy ő nem szokott ilyeneken parázni? Oké.
Bólintottam, majd egy halkan csilingelő csengő hangját hallottam. Becsengettünk. A lélegzetem is visszatartottam, majd egy elég öreg néni nyitott ajtót. Elegánsan volt öltözve, a kezén arany karkötő, a nyakában vékony arany lánc.
- Karen, ő az édesanyám, Sue.- mutatott be, én pedig teljesen összezavarodtam. Mi van?
- Ó, jó napot.- mosolyodtam el illedelmesen.
- Szia! már sokat hallottam rólad.- jelent meg halvány mosoly az apró ráncokkal tarkított arcán.
A mondat hallatára elvörösödve mentem be a házba. A ház óriási volt, bár kívülről nem tűnt ekkorának. Nagy terek, modern bútorok, széles, hosszú lépcsők mindenhol. Elámulva néztem körül, de mindig eszembe jutott a tény, hogy Caleb anyja inkább a nagyanyja lehetne. Mi ez az egész??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése